Kicsit furcsa egyelőre a kedélyállapotom, a színusz-függvény ehhez képest kifejezetten egyenletes. Volt már itt Londonban baromi jó és baromi rossz kedvem is, de igazából minden a munka függvénye. Nem feltétlenül a mennyiségé, inkább a minőségé.
Nyilván mikor megérkeztem, földhöz vertem a hátsómat örömömben és nem csak azért, mert repülővel utaztam. Szerencsére, ahogy korábban írtam, a városban már egész otthonosan mozgok, elég gyorsan kitaláltam a olimpiai parkba is, ami még úgy is lenyűgöző, hogy egyelőre nem sokat láttam belőle. Az első nap gyakorlatilag azzal ment el, hogy regiszráltam magam, felmértem a terepet és kirohantam az ExCel Arénához a kameráért, amit használok. Vajda Laci kollégánk, aki tagja a vívást közvetítő stábnak, kihozta magával, mert ő már kedden kint volt. A második héttől, amikor véget értek a vívóversenyek, ő fog majd segíteni a forgatásoknál, így ha már itt volt, forgatott pár helyen a városban.
Ezzel az első napom el is gurult, igyekeztem haza, hogy időben le tudjak feküdni, mert ugye alvás előtte nem nagyon jutott. Egyébként is jobb megszoknom a korai keléseket, mert hétfőtől minden nap bejelentkezek majd a Reggeli Startban, igaz, csak nyolctól. A probléma az, hogy magyar idő szerint... Eddig nagyjából sikerült is normális bioritmust kiépítenem, meglátjuk, majd a jövő héten miképp megy.
Az első nap végére mindenesetre nem voltam túlságosan feldobva, egyrészt mert tényleg nagyon elnyúltak a dolgok, másrészt, mert hazafelé menet vettem észre, hogy az olimpiai fáklyás futás pontosan a szállodánk előtt halad el. Hatalmas dzsembori, na mondom: ez szuper, elő a kamerát, ha már itt van! De mire összeszedtem magam, már meg is érkezett a láng. Van egy snittem, amiből nagyjából látszik, hogy mi a helyzet, de sokra nem megyek vele. Na, ez pont elég is volt ahhoz, hogy másnap mogorván ébredjek.
Péntek reggel azért is akartam gyors lenni, hogy elérjem Jacqques Rogge sajtótájékoztatóját, ami a média kézikönyvben még reggel kilencre volt beírva. Elég csücskösre sikeredett az utam, a metróval rendesen alulkalkuláltam, de futópercre megérkeztem. Legnagyobb örömömre ekkor derült ki, hogy a sajtótájékoztatót egy órával későbbre tették! Így volt időm szusszanni, híreket olvasni, majd szépen, kellemesen berendezkedni a sajtókonferencia-teremben - ez lett az első londoni anyagom.
Nem nagy szám, sajtájból (mifelénk csak így becézik) nehéz sokat kihozni, de egynek elhuppant. Délutánra is volt egy hasonló tervezve, mert az amerikai kosarasok is bemutatkoztak és őszintén szólva az olimpiából a magyar sportágak mellett engem leginkább a kosártorna szokott érdekelni. Durant, Bryant, Garnett, James - nem rossz névsor, de amekkora tömeg összegyűlt, nem sok esély látszott arra, hogy értelmes dolgot is ki lehet hozni az egészből. Már csak azért sem, mert a banda sejtekre bomlott és tulajdonképpen kiscsoportos foglalkozások alakultak volna ki a játékosok körül - ha a csoportok kicsik lettek volna.
Szerencsére nagyon azért nem pöttyentem el, megpróbáltam kinézni a legtámadhatóbbnak tűnő tábort és előkaptam az URH-s mikrofont! Így sikerült elcsípni pár mondatot Deron Williamstől, majd a tömeg közepén még (nagy nehézségek, leginkább folyamatos fel-le rohangálás árán) sokadjára még egy ún. stand-up-ot is sikerült felvenni, vagyis még azt is meg tudtam mutatni, hogy tényleg itt jártam. Melós volt, de megérte - péntek délután kifejezetten jó volt a kedvem!
Pláne, ha még hozzáveszem Paco-t, a kolumbiai rádióst, aki szegény délután a lift mellett, a földön ülve próbált meg rögzíteni valami élménybeszámoló-félét, dehát a sajtóközpont hangzavarában elég nehéz mindezt hallgatható minőségben produkálni. Volt már hasonló gondom nekem is, így gondoltam, megosztom vele, hogy hátul van néhány box kialakítva, ahol egyedül lehet tévét nézni és ott egész tűrhetőek a hangviszonyok.
A kolléga már annak is megörült, hogy spanyolul szóltak hozzá, hát még hogy majdnem emberi körülményeket talált a hangrögzítéshez és mindezek után ragaszkodott hozzá, hogy csináljon velem egy interjút. Beszéltünk Magyarországról, szóbakerült a MotoGP és persze a versenyzőjük, Yonny Hernández, na meg a magyar küldöttség remélt éremtermése, amiről igyekeztem visszafogottan beszélni. Gondolom persze, hogy mekkora csalódást okoznék a kolumbiai hallgatóknak egy rossz tippel.
Szóval a péntek jól sikerült, különösen a megnyitóval, amiről már ömlengetem egy sort. A szombat már nem volt az igazi, de még megpróbálom megmenteni. Talán sikerül kijutni végre valami sporteseményre is - a következő bejegyzésig lehet tippelni, hogy mi lesz az!
