Több szempontból is nagy mázlistának tartom magam: csodálatos feleségem van, két tündéri kisfiam (na jó, a nagyobbik mostanában ördögi is tud lenni...), azzal foglalkozom, amit szeretek, vagyis a sporttal, és ilyenkor, amikor elindul az olimpia, nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba: eszembe jut, hogy 2000-ben, illetve 2004-ben magam is részese lehettem ennek a csodának, nem is akármilyen körülmények között.
Athénban is nagy élményekkel gazdagodtam, de amit Sydneyben átéltem, olyan másfél hónap volt, ami - nem túlzás - az egész életemet meghatározta. (Előtte és utána is "rátettem" egy kicsit a kint tartózkodásra.) Azok számára írom le a "kvalifikációm" rövid történetét, akik tényleg szeretnek nagyot álmodni - ha már sláger lett ebből a szólamból, és Haraszti Ádi is írt erről Londonból -, akik hisznek a csodákban, abban, hogy azok velük is megtörténhetnek.
A néhai WestelPress Hírügynökségnél dolgoztam, amikor jó néhány hónappal a 2000-es játékok kezdete előtt egyszer csak megcsörrent a telefonom, a vonal végén Lózs Pista kollégám volt (bizony, már akkor és ott is, mint ahogy most a Digi Sportnál is): "Helló, akarsz utazni Sydneybe?" Miután kiderült, hogy nem viccel, elárulta, hogy előbb Antal Ildi kolleginánknak, majd neki is közbejött valami, így nekem kellene elmennem az olimpiai túrákat szervező utazási iroda sajtótájékoztatójára, ahol a jelenlévők közül egy, azaz egy újságírót kisorsolnak, a jutalma pedig egy sydneyi "kvóta" lesz...
Persze elmentem, de eszembe sem jutott, hogy lehet esélyem, aztán pár héttel később faxon megérkezett az értesítés az irodától: én lettem a szerencsés! Alig 24 évesen, tojáshéjjal a hátsómon tehát így jutottam el a világ másik végébe, amihez még sokak segítsége kellett: Gyulai István - Isten nyugosztalja - a Nemzetközi Atlétikai Szövetségen keresztül elintézte az akkreditációmat (a határidő már rég lejárt az igénylésre), egy magyar család befogadott, náluk lakhattam, és a cég is biztosított némi napidíjat, vagyis nem volt akadálya annak, hogy én is a WestelPress csapatát erősítsem.
Nos, így kezdődött, a következő két hétben pedig igyekszem majd érdekes sztorikkal előrukkolni a tizenkét évvel ezelőtti és persze az athéni olimpiáról. Addig is annyit: mindig higgyetek a csodákban!
