Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

HTML

Sokszor, sok helyütt kapjuk meg kritikaként/vádként mi, kommentátorok, hogy "Fogalmad/Halvány lila gőzöd nincs arról, amiről beszélsz!" Persze, mi is elnézhetünk ezt-azt, mi sem vagyunk mindentudóak, még a saját sportágainkban sem, ám éppen azért, mert mindannyian "szakosodunk", rengeteg sportághoz jobb esetben is tényleg csak hozzászagolni tudunk. És erre a felismerésre minden egyes Olimpia csak ráerősít. Mégis, a tudatlanság is képes gyönyörködtetni, ami az egész, két hetes eseménysorozat igazi szépségét biztosítja számomra.

Sosem tagadtam, jó értelemben vett sportőrült - élesebben fogalmazva „sportbuzi” - vagyok, aki tényleg képes mindent kipróbálni, de még inkább végignézni, ami sport. Az rendben is van, hogy az ember úgy szocializálódik, hogy "fodballt", kosárlabdát, kézilabdát, jégkorongot, röplabdát, atlétikát és úszást néz és végez is, hiszen ezek mindegyike a világ majd minden pontján hatalmas népszerűségnek örvend. Nekem ehhez a színes palettához még gyerekfejjel hozzácsapódott tévé nézőként a foci amerikai változata, valamint bőven 20 fölött a golf - amit ajánlok mindenkinek - nézésre és űzésre egyaránt. Ezen ágazatokat szeretem, mert értem - vagy legalább nagyjából értem.

4 évente aztán érkezik az aktuális Nyári Játékok, amelyeket - Barcelonától kezdődően, - időzónáktól függetlenül 0-24-ben igyekszik követni az egyszeri sportbarát, természetesen különös figyelmet fordítva a magyar érdekeltségű eseményekre. És éppen a Katalóniában, 20 évvel ezelőtt rendezett Olimpia során figyeltünk fel igazán mi magyarok is a cselgáncsra, hogy aztán minden egyes alkalommal rádöbbenjünk, a figyelmünk - az enyém legalábbis biztosan - sekélyes. Mert ahogy néztem Londonból az első három nap magyar résztvevőinek, Csernoviczki Évának, Ungvári Miklósnak, valamint Karakas Hedvignek a küzdelmeit, fogalmam nem volt róla, mikor rázhatom veszettül az öklömet, ahogy arról sem mikor kell szomorúan belepüfölnöm egyet a párnába. Mondhatni teljes a tanácstalanság, olyan vagyok mint az Életfogytig című filmben „Mitsemért”: az esetek nagy többségében azt is nehéz felismernem, hogy éppen ki indít, amire sokszor még jön a trükk, hogy valaki átveszi a támadást. Azt meg egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy mikor van végigvezetve egy akció, és mikor holt hamvába már félúton, lévén a "sikerült kimenekülni belőle" az én laikus szememnek szinte ugyanolyan, mint a pontot érő akció. Egy dologban van szerencsénk, mégpedig abban, hogy a kommentátor-igazolás jól sikerült ezen sportág kapcsán, így az ember sok tudást magára szedhet. Ami pont arra lehet elegendő, hogy a „nagy medvénk”, Bor Barna tatamira lépésekor már büfé-szintre el is juttok cselgáncsban. S hogy mégis képes vagyok - fogalmatlanságom ellenére is - végignézni akár egy japán – koreai, amúgy számunkra teljesen érdektelen csatát is? Ez talán a bizonyíték arra, hogy a dzsúdó nem véletlenül kap nagy figyelmet csatornáinkon Baumstark Tibi és Hadfi Dani közreműködésével az olimpiai két hetet leszámítva is. És egy újabb nézőt már biztosan szereztek maguknak.

Természetesen nem a cselgáncs az egyetlen, amelyet ha nem űzött semmilyen szinten az ember, képtelen nem fejét kapkodva, kérdőjelek nélkül követni. És bár magyar sikersportnak tartjuk, a vívás pontosan ez a kategória. Egy-egy asszó során a földi halandók szeme nem lát mást, csak azt, hogy egymással szemben toporog két sportoló, és valamelyik versenyző sisakján/neve mellett kigyullad egy lámpa, ami pontot érhet. Ez fakadhat abból is, hogy vívást is nagyjából fényévente – avagy négyévente... - egyszer láthatunk csak, és az utóbbi 12 évben szakmailag nem túl magas tudásfokkal bíró kommentár mellett. Végre azonban Horváth Mariannból – akiről annyit elárulok, hogy szenzációs intellektussal megáldott nő, sajátos humorral, és mérhetetlen igazságérzettel – a helyszíni közvetítés vitathatatlan varázsa, és persze az általa töviről-hegyire ismert sportág kombinációja olyat hozott elő, amin magam is meglepődtem. Mindent látott, mindent értett, és képes is volt átadni mindazt a tudást, ami benne a vívással kapcsolatosan megvan. És amikor ez a tudás egy magyar fiatalember menetelésével párosul, és aranyérmet hoz - Szilágyi Áronnál nagyobb király nem volt tegnap Londonban, "meiner Meinung nach" akkor az ember el tudja felejteni, hogy valójában azt sem érti amit a szpíker mond – nemhogy azt értse, amit lát, – csak vadul ordít minden egyes magyar tus után!

De még csak 3 napon vagyunk túl, ami azt jelenti, hogy még számos, televízióban ritkán látható eseményt fogok Tiger Woodstól – avagy Szilágyi Árontól? :) - ellesett „fist pump”-sorozatokkal végignézni. Gyanítom, hogy X-Box kontrolleremmel a kezemben vadul próbálom majd 10.8-akhoz segíteni Sidi Pétert hátralévő két, remélhetőleg döntőt hozó számában, lábra szúrok majd a tv előtt Imre Géza asszóinál, árnyékolok majd Káté Gyuszi menetei során Szántó Öcsi bácsi hangján utasításokat adva, míg Berki Krisztián és Hidvégi Vid ló-gyakorlatát is tátott szájjal nézem majd végig. Mert szakmailag bár alulképzett vagyok ezekben a sportokban, de az Olimpia épp attól szép, hogy ennek ellenére is tudok gyönyörködni a látottakban.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr34687227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.