Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

HTML

Nem tudom ki hogy van vele (illetve sejtem...), de én valamiért szeretem az esőt. Van valami semmihez sem fogható hangulata annak amikor esik, olyan mintha ilyenkor kicsit megtisztulna a szennyel, mocsokkal borított város. Szóval szeretem az esőt...Az viszont végképp bebizonyosodott, hogy ő nem szeret engem! A vihar sok mindent elsöpört vasárnap este, többek között az ablakom üvegét is. Kár volt nyitva hagyni...

A földön térdepelve próbálom összeszedni a szilánkokat, miközben a tátongó ablakomon ömlik be a víz, ráadásul egy denevér is épp most dönt úgy, hogy benéz hozzám, kedves tőle...És persze mindez akkor történik, abban a pillanatban, amikor elkezdődik a kardvívás egyéni döntője. Biztos ismerik a háttértelevíziózás fogalmát, tudják, amikor vasalnak, tésztát gyúrnak vagy éppen ablakot pucolnak (nekem most egy darabig nem kell) és közben megy a tévé. Hogy őszinte legyek, kissé nyugtalan, mondhatnám idegbeteg állapotba kerültem amiatt, hogy Szilágyi Áron döntőjét így kell végignéznem, vagyis végighallgatnom, hiszen ennek a „műfajnak” az a lényege, hogy nem kell állandóan odafigyelni, elég hallgatni is.

 

A padlón egyre kevesebb az üvegdarab, a denevértől is megszabadultam, a 22 éves magyar srác pedig egyre közelebb élete legnagyobb eredményéhez. Ekkor azon kapom magam, hogy egyáltalán nem zavar, hogy nem mindig látom mindazt ami történik. A kommentátor ugyanis szavaival, meglátásaival folyamatában és hangulatában egyaránt képes visszaadni az eseményt illetve annak történéseit. Akkor és annyit beszél amennyit kell, nem izgulja szét az agyát csak azért mert az egyik résztvevő magyar. Tárgyilagos és egyben érzelmekkel teli kommentálást hallok, ráadásul szakszerűen teszi a dolgát, ami manapság egyáltalán nem kevés...

 

Horváth Mariann közvetítése egyértelműen azt az álláspontot erősíti meg bennem, hogy egy kommentátor igazán profi módon csak úgy tud a hátára venni egy-egy sportágat, ha azt valamilyen szinten űzte is. Nem kell persze világ-, és Európa-bajnoknak lenni (Horváth Mariann az!), és nyilván vannak kivételek, de nagyon nehéz meglátni az apró, ám annál lényegesebb elemeket, ha a kommentátor soha életében nem fogott kardot, nem rúgott labdába, nem dobott kosárra stb.

 

Az első aranyat nemcsak megszerezni, hanem közvetíteni is valamivel különlegesebb érzés, éppen ezért vasárnap este egy kicsit irigyeltelek Horváth Mariann. Nem elirigyeltem ezt a különleges, semmihez sem fogható élményt, hanem megirigyeltem.

Egyébként érdekes, hogy az előző két londoni olimpián is magyar vívóé lett a kardvívás aranyérme, 1908-ban Fuchs Jenő, 1948-ban Gerevich Aladár győzött (utóbbi fia, Gerevich György a mostani londoni bajnok nevelőedzője volt).

 

Szilágyi Áron visszavág Nemcsik Zsoltért, visszavág Athénért...” A mondat vége elhalkult, a sírást visszatartani legalább olyan nehéz lett volna, mint az ablakomon át hömpölygő esőrengeteget. Ilyenkor a kommentátornak is lehet...Ilyenkor csak így lehet!

 

Monoki Lehel

Címkék: Címkék

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr904686158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

FerkaiMarcell 2012.07.30. 13:45:58

És amiről senki sem beszél (nem is kell persze), hogy az elődöntő közvetítése legalább olyan hátborzongató volt, mint a döntőé!