Érdekes itt ez a nem-jogtulajdonos lét. Van, hogy napokon keresztül nem találkozunk sportolókkal, aztán van olyan is, hogy egymás után érkeznek a sajtóközpontba. Nyilván függ ez a magyar éremterméstől is, így az aranyvasárnapot követően várható volt, hogy a hétfő interjúalany-mennyiség szempontjából erős lesz.
Reggel fél tíz körül kezdődött minden, Berki Krisztián és Cseh László érkezésével. A dologban az volt csak roppant peches, hogy pont akkor játszottak férfi kéziseink, ráadásul kifejezetten fontos meccset, de hát két ilyen interjúért azért hajlandó áldozatokra az ember.
Már csak azért is, mert mindkettejüket kifejezetten élvezet volt hallgatni. Szerényen, de ami ennél is fontosabb, nagyon nagy örömmel beszéltek sportágukról. Különösen Cseh Laci esetében volt ez szembetűnő nekem, akivel utoljára még az első Margit-szigeten rendezett Európa-bajnokságon találkoztam, az azóta eltelt időben pedig szerintem rengeteget változott. Nyilván most nem olyan stressz-helyzetben futottunk össze, mint akkor, már egy bő nap is eltelt a versenyek óta és láthatóan nyugodt volt, még akkor is, ha azért még mindig érezhető volt, a hét első fele alaposan megviselte.
Miután végeztünk a mi interjúnkkal, jöttek az újságíró-kollégák. Én összeszedtem a kis motyómat, aztán lehuppantam és elkezdtem hallgatni az ő beszélgetéseiket is. Szerencsére nem kellett sietnem sehová, nyugodtan hallgatózhattam és nagyon érdekes dolgok hangzottak el. Szó volt egy csomó olyan apróságról, amivel kapcsolatban nem is gondolná az ember, hogy fontos lehet az úszáshoz (egyszer érdemes lenne Lacival a stúdióban alaposan kivesézni egy-egy versenyt, mondtam is neki, hogy szerintem jó kis műsor sülhetne ki belőle). Ezeket a mondatokat hallgatva pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Laci Rio de Janeiro-ra is keszül. A cél pedig természetesen az arany!
Ami Pars Krisztiánnak már összejött. A kalapácsvetés olimpiai bajnoka este jutott el hozzánk, de gyakorlatilag már semmi hangja nem volt, mert végigordibálta reggel a már említett kézimeccset. Emiatt közös interjú következett, hogy gyorsabban végezzünk, de így is elég hosszasan időzött nálunk. Először leült és gyakorlatilag kérdés nélkül elkezdett beszélni, csak úgy dőlt belőle a szó, vagy öt percen át. Rengeteg dolog jutott az eszébe, de elsősorban azok a személyek, akiknek köszönettel tartozik. Hosszú a lista, de természetesen külön kiemelte Németh Pált, aki már nem élhette meg az olimpiai aranyérem örömét.
Krisztián mondandójából azonban talán a legfontosabba az, hogy abban bízik, az ő példája nyomán is jönnek majd a fiatal srácok az ő sportágát űzni. Éppen az ő eredményével sikerült ugye felülmúlni a pekingi aranytermést és szerencsére majdnem egy hét még hátravan az olimpiából. A magyar sport előző négy évére nagyon ránehezedett az elszomorító kínai mérleg, de szerencsére itt Londonban azért látszik, vannak még tartalékaink.
Ezeket viszont muszáj volt aranyra váltani, kell a lökés a sportnak. Ezzel a srácok is tisztában voltak, mindannyiuk esetében szóba került a jövő és szerencsére mindhárman számolnak még egy brazíliai túrával is. Mindannyian elmondták: az viszi őket tovább, hogy ez az életük, ezt szeretik a legjobban csinálni a világon.
A londoni játékok mottója ugyebár annyi: ösztönözzünk egy generációt. Ennél jobb üzenet ehhez aligha szükséges!
