HTML

 

         Nagyon szeretem ezt a felfokozott időszakot. Az olimpiai rajt előtti nyüzsgés semmihez sem hasonlítható érzéseket ébreszt bennem, s jelenleg ugyan csak a fantáziámra támaszkodhatom, de szerencsére éppen elég valós élmény és olimpiai helyszíni tapasztalat van mögöttem, hogy elmondhassam mit is élhet át nagyjából az a szerencsés, aki most Londonban várja a hivatalos nyitányt. Barcelona, Atlanta, Sidney vagy Athén – csak, hogy a nyári olimpiákat említsem -, ahol újságíróként volt szerencsém belecsöppenni a helyszíni hangulatba persze mind-mind más, az országra, a városra jellemző hangulatot tartogatott, bőven akadtak azonban közös vonások. Ilyenkor még mindenki tele van várakozással, még türelmesebb, még nincs benne egy-egy sorsdöntő vereség miatti ellenérzés mondjuk más nemzetekkel, versenyzőkkel szemben. Túláradó az optimizmus, és az ember könnyebben ereszt el egy mosolyt mondjuk egy furcsa öltözetű, elszánt szurkolói csoport láttán, mint az olimpia második felében, amikor a kialvatlanságtól a humorérzéke is apadóban lesz.

            Ezeken a napokon még a “nagy halak”  -  főleg a nem aktív sportolók, sportdiplomaták – is könnyebben akadnak horogra és adnak interjút akár egy érdeklődő magyar stábtagnak az esélyeket illetően. Így volt ez velem is, amikor az athéni olimpia előtt két nappal minden idők egyik legnagyobb atléta klasszisát, a kilencszeres olimpiai-, nyolcszoros világbajnok Carl Lewis–t tudtam mikrofonvégre kapni, vagy mint Albert monacói herceggel készíthettem interjút várakozásairól.

cs1.jpg


cs2.jpg

Ezek a pillanatok örök élményként élnek bennem, mint ahogy az  a pezsgő vibrálás is, amit az ember az olimpiai helyszínek első feltérképezésekor élhet át. A kommentátorállások első bejárásakor számos dolog sejthető: szinte rögtön megjósolhatja az ember - függően attól, hogy milyen nemzetbéli kommentátor kolléga veszi körül jobbról, balról, vagy éppen mögötte egy sorral -, hogy behallatszik-e majd a kolléga saját nyelvű üdvrivalgása, vagy sem, a sportág esélyeit és az illető nemzet vérmérsékletét ismerve. Az is kiderül mennyire lehetek közel mondjuk egy számunkra sorsdöntő tornaszerhez, vagy mennyire távolról kell figyelnem azt.

Aztán itt van az újságírók két óriási gyűjtőpontja, az IBC és az MPC. Az előbbi, az International Broadcasting Center elsősorban az elektronikus média résztvevőinek gyűjtőbázisa, itt foglal helyet általában – vélhetően idén is  - a közvetítési jogokkal rendelkező magyar televíziós és rádiós csapat, míg az utóbbi a Main Press Center, pedig többnyire minden írott sajtóban résztvevő kolléga számára jelenti az origót az olimpia ideje alatt. Régebben volt átjárás a két központ között, manapság nem tudhatom, hogy mennyire szigorú az akkreditációs szeparálás, de többnyire ezeken a helyeken érezhető leginkább a sajtómunkás számára, hogy olimpián van.

            Nos, itt tényleg megvalósul az általam csak “olvasztótégely” hangulatnak titulált miliő, hiszen az ember a legkülönfélébb országokból érkező kollégákkal futhat össze.  Óriási kivetítőkön, akár mozaikként minden egy időben folyó versenyről is képet kaphat, aki arra jár, de olykor mindezt egy nagy képpé alakítva egyetlen közvetítést követhetünk nyomon, mondjuk az épület egyik pontján. Méterekkel odébb már más monitorokon egy újabb versenybe kapcsolódhatunk, miközben valaki telefonon diktál, addig persze egy másik szorgos zsurnaliszta talán éppen séta közben teszi ki a világhálóra valamelyik frissen megírt cikkét. Olyan is akad, aki egy mély fotelbe huppanva, két szendvicsfalat között készül a következő közvetítésére és próbál egy nyugodt zugot találni a nyüzsgés közepén, vajmi kevés eséllyel…

A nemzeti tévétársaságokat ideiglenesen felhúzott és elválasztó falak persze olykor papírvékonyak, s a játékok előrehaladtával mind sűrűbben lehet ilyenkor fel-felszakadó üdvrivalgást vagy tapsvihart hallani, amikor egy-egy szerkesztőség épp saját bajnokuk aranyát ünnepli nem annyira visszafogottan.

A nyitány előttről még csak szivárgó és még inkább a helyi hangulatokról szóló hírekből aztán özönvízszerűen áramló zuhatag lesz, ahogy haladunk előre az időben, s az embernek alaposan bele kell ásnia magát a helyi intranet, vagyis az olimpia ideje alatt akkreditációs számmal kódolt belső számítógépes rendszerbe ahhoz, hogy megtalálja saját közvetítendő sportága legfontosabb híreit és ne vesszen el ebben a hírözönben.  

Ha már hangulati hírek, nos nekünk is jutott megint egy nem éppen szívderítő tegnapra. Egy újabb magyar diszkoszvetőt, az athéni olimpián ezüstérmes Kővágó Zoltánt is (Fazekas Róbert után) kiemelték a Londonban indulók táborából azzal, hogy a CAS, a Nemzetközi Sportdöntőbíróság két éves eltiltással sújtotta egy körülbelül egy évvel ezelőtti doppingvétség miatt.  Nem szeretnék a részletekbe belemenni, hiszen számos oldalon olvashatunk a dologról, de elszomorító, hogy az ember megint átfogó indoklás és kimerítő válaszok nélkül kell, hogy beletörődjön egy ilyen ítéletbe.  Ahogy Kővágó is mondja, és ezt Tiszeker Ágnes, a MACS vezetője is megerősítette, az ominózus esemény körül 72 órán belül többször is végeztek rajta negatív eredményt hozó doppingtesztet. Csak éppen a WADA szabályzata úgy szól, hogy aki megtagadja, vagy elmulasztja az általa ismét időpontban számára kiírt tesztet, az már önmagában doppingvétséget követ el, függetlenül attól, hogy doppingolt-e az illető, vagy még csak a gondolataiban sem. Kővágó szerint nem is találkozott az ellenőrrel - úgy valóban nehéz mintát adni -, s a későbbi, három tagból álló Magyar vizsgálóbizottság is felmentette őt a vádak alól. Na, ez persze a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek nem volt a szája íze szerint való eredmény, – csak akkor kérdem én, mennyit ér a nemzeti hatóságok súlya és jogosítványa a nemzetközi sporthierarchiában, ha egy tollvonással felül lehet írni mindezt?  Így az IAAF maga fordult a CAS-hoz, és persze gyorsított eljárásban, megfellebbezhetetlenül, még nem ismert indoklással, nem visszamenőleg, a doppingvétség dátumához igazítva, hanem mostantól tiltotta el a magyar dobóatlétát, derékba törve ezzel a pályafutását. Utálom az összeesküvés elméleteket, de az vesse rám az első követ, aki el tudja képzelni, aki látja a lelki szemei előtt, hogy egy pontosan ugyanilyen szenárió meg tudna történni mondjuk egy amerikai dobóatlétával is…

            A MOB állítólag milliókat “ölt” – ezt a kifejezést használták – Kővágó ügyvédi költségeibe, mert bíztak az ártatlanságában, csak akkor azt reméltem, hogy egyszer, egy ilyen esetben akad egy sportvezető, aki kiáll és legalább egy picit sajnálkozik. Aki legalább nekünk, hazai szurkolóknak ad egy kicsi kapaszkodót azzal, hogy ők sem nagyon értik mi lehet a baj a nemzetközi sportdiplomáciánkkal, mert, hogy állítólag a tárgyalás is jól sikerült és a Kővágó svájci ügyvédje is meg volt arról győződve, hogy nyert ügyük van… Olyan jól esne, ha valaki, magyar részről,  egyszer egy picit legalább felháborodna és nem csak egy nagy sóhaj jutna nekünk a nyitány előtt nemsokkal…

                                                                        Csisztu Zsuzsa

Címkék: olimpia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr654681567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.