HTML

Sajnos mi magyarok már csak olyanok vagyunk, hogy igazából a győzelmen kívül mást nem nagyon tudunk értékelni. A pekingi játékok éremtermése talán ebből a szempontból is nagy lecke volt: manapság bizony már nem adják olyan könnyen az aranyakat, semmilyen sportágban. Szerencsére a londoni olimpia egészen másként kezdődött, de így is adódtak olyan eredmények, amelyekre érdemes lesz visszaemlékezni, anélkül is, hogy aranyérmet osztottak volna értük.

Még a hét elején beszélgettem valamikor a már emlegetett bangladesi kollégával, aki arról érdeklődött, milyenek az esélyeink az olimpián. Természetesen én is kiváncsi voltam az ő küldöttségük méretére, mint kiderült öten vannak, de ahogy mondta, sok esélyük nincs semmi extra eredményre. Az olimpiai eszme persze rögtön azt mondatta velem, hogy már azt is értékelni kell, hogy egyáltalán kijutottak, mire a kollégája közbeszólt: értékelnék ők, de mindannyian szabadkártyával szerepelnek itt...


Ehhez képest a mi százötvenegynehány fős csapatunk - ami egyébként Melbourne óta a legkisebb - kifejezetten óriásinak hat. Pláne, ha odavesszük, mind, kivétel nélkül megharcoltak a részvételért. Csütörtökön pedig két versenyzőnk is különlegesen nagy jelét adta annak, hogy teljesen megérdemelten szerepelnek az olimpián.

Cseh Lászlót egyesek leírták, sokan lehordták, mások megsiratták az előző két számában elszenvedett kudarcok után. Mindezt követően sokat nem mertünk remélni tőle a kétszáz vegyes döntőjében, de azt hiszem megmutatta, milyen sportember is valójában. Azt tette, amit tennie kellett: fej le, fogsorok össze, gyerünk! Az utolsó ötven méteren mutatott hajrája az olimpia egyik legfelemelőbb pillanata volt eddig, azt hiszem, valami ilyesmit várunk el azoktól, akik kiharcolják a részvétel jogát. Ha Laci nem vágná minden verseny előtt tar kopaszra a fejét, mondhatnánk, hogy Münchausen báró módjára a saját hajánál fogva húzta ki magát a vízből, de így még ez az összehasonlítás sem állja meg a helyét.

A kétszáz vegyes utolsó hossza tehát kiemelkedő élményt jelentett, de ezen a napon már adódott egy másik, ami számomra nehezen tűnik felülmúlhatónak ebből a szempontból - bár persze még több, mint egy hét hátra van a játékokból. Természetesen Joó Abigélről van szó, akinek az amerikai Harrison elleni meccse nagyon csúnya véget ért. Pedig a legnagyobb esélyes ellen egyértelműen irányított is a magyar lány a meccs elején, szerzett egy waza-arit is, ami a dzsúdóban annyit tesz: hajszálnyira volt már a győzelemtől.

Egy szerencsétlen pillanat után azonban az egész addigi munkája összedőlt, a térdésrülését követően hiába küzdött, az amerikai klasszis számára ez már túl nagy előny volt. Szegény Abi lábraállni is alig tudott, ezek után nem nagyon reménykedtem benne, hogy még viszontlátjuk a vigaszági meccsén.

De ő odaállt, sőt!

Az első hírek porcleválásról szóltak, de hol érdekelte ez a mi judokánkat? A következő meccset pillanatok alatt lezárta, egy olyan ipponnal, ami minden bizonnyal az egyik, ha nem a legszebb volt az egész olimpiai tornán - de mindenképpen a legdrámaibb. Gyönyörűen kivitelezett dobás, hatalmas repülés és óriási csattanás. Minden tekintetben nagyot szólt.

Hogy Abinak ezek után nem jutott még egy bronz sem, már a sors igazságtalanságának is tekinthető, de az amit ez a lány mutatott küzdeni tudásból, sportemberi tartásból, számomra akármilyen éremnél fényesebben csillog. Megmutatta mindannyiunk számára, hogy egy igazi sportolónak mit is jelent az olimpiai részvétel lehetősége. És szerencsére azért van ideje még arra is, hogy valami nemesfémből készült emléket is szerezzen magának az olimpiákról!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr614695401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.