HTML

Az olimpiában az a különösen szép, hogy még olyan sportágakért is tud lelkesedni az ember, amelyet egyébként az azt megelőző négy évben gyakorlatilag egyáltalán nem követ. Ez persze azt is jelenti, hogy itt-ott komoly meglepetéseket tud neki szerezni - ezekből jutott nekem bőven a vasárnap során.

A napkezdet sajnos elég zűrösre sikeredett, mert előbb a saját hibámból, majd külső körülmények miatt egymás után hiúsultak meg a forgatási elképzeléseim. Nem részletezném különösen a dolgokat, a lényeg, hogy bőven délután volt már, amikor elindultam a közeli tömegközlekedési csomópont, a Stratford international irányába, hogy legalább valamit tudjak hazaküldeni.

Ez azt is jelentette, hogy egyrészt a női pólósok és birkózóink koradélutáni meccseiről teljesen lemaradtam és a lólengés döntőjére is éppen csak visszaértem a médiaközpontba. Vid és Krisztián gyakorlataira azért figyeltem, de a többieket nagyjából csak fél szemmel tudtam követni, mert igyekeznem kellett a vágással - no meg azért azt is tudtam, hogy Berki igazi ellenfele azért Louis Smith lesz. A magyar srác pontszámát ennek megfelelően jól belevéstem az agyamba - 16,066!

Említettem már, hogy kommentár nélkül vagyunk kénytelenek figyelni idebent a közvetítéseket, én meg nem vagyok a tornasport nagy szakértője. Középiskolás koromban ugyan jártam néhány versenyen - de csak azért, hogy felügyeljem a pontozóprogram működését (nehéz gyerekkorom volt...). Így aztán végig is vert a hideg veríték, hogy mi a fészkes fene van, amikor megláttam, hogy Smith ezredre ugyanazt produkálta, mint Krisztián! Nagyon hosszú volt az a néhány másodperc, mire odavágtak Krisztiánra, aki már örült és aztán persze ki is írták, hogy ő az olimpiai bajnok. Mint aztán megtudtam, éljenek a kivitelezési pontszámok!

Ennél csúnyább volt egy fokkal a birkózás követése, egyrészt mert meg nem nevezendő kolléga azt állította, mindkét magyar fiú kiesett már, mire visszaértem a forgatásból. Az egyik itt dolgozó magyar lány kérdezte meg, hogy miért nem figyelem azt a "magyar gyereket", aki elmondása szerint "valami kínait gyömöszöl" - ez volt Módos Péter vigaszági meccse kirgiz ellenfelével. Majd agybajt kaptam, hogy ily mértékben dezinformálva lettem, aztán persze szorítottam, ahogy csak tudtam, Módos győzelméért. Csak hát igazából lövésem se volt, miért is kéne drukkolni egészen pontosan...

A birkózás szabályait elég alaposan felforgatták az utóbbi években, ez a sorsolósdi tökéletes agybaj szerintem, nem gondolom, hogy a kitalálójának nagyon büszkének kellene lennie magára. A lényegen ez persze nem változtat, Módos kitett magáért, mind birkózó, mind akrobata tudását megcsillogtatva és nagyon jó volt látni, milyen őszintén örül az éremnek.

Szerencsére a kalapácsvetés esetében azért nem küszködtem ekkora lemaradásokkal, ráadásul azt már az Olimpiai Stadionban, élőben sikerült megnéznem. Az igazi meglepetést csak az jelentette számomra, hogy milyen, valóban mostoha körülmények várják a dobóatlétákat. Nem arra gondolok, hogy bő negyedórát kellett várni a széteső hálótartó helyrerakására, sokkal inkább arra, hogy mennyire háttérbe szorult az ő küzdelmük a többi szám, leginkább értelemszerűen a férfi százméteres síkfutás mögött.

A srácok gyakorlatilag mintha ott sem lettek volna, a hangosan beszélő jó esetben egy-egy kör végén beszámolt az állásról, a közben zajló események üdvrivalgása mellett koncentrálni egy-egy dobásra pedig nem lehet egyszerű feladat. Nyilván ehhez a fiúk sokkal jobban hozzá vannak szokva mint én, aki szökőévente figyel atlétikai versenyeket, de azért az nagyon furcsa volt, amikor Kozmus nekiindult az utolsó dobásának, Bolték verseny utáni bohóckodása közepette pedig felhördült a nagyérdemű. Élete koncentrációját kellene produkálnia, erre a kellős közepén több tízezren kezdenek el üvölteni...

Nem lett belőle világcsúcs. Amikor a kalapács földet ért, hirtelen egymásra néztünk a körülöttem ülő magyar kollégákkal: megvan! A dermedt tudatraébredést követően aztán persze hatalmas ordibálásba kezdtünk, a körülöttünk ülők viszont, akiknek nagy része már el is indult kifelé a stadionból, még csak nem is igazán sejtették, hogy mi a fészkes fenének örvendezünk. Néztek ránk bambán, de hol érdekelt ez minket?

Hallottam már korábban Pars Krisztián szájából is, hogy kicsit mostohagyerekként kezeli a nemzetközi szövetség a nehézatlétákat, most megértettem, mire is gondolhatott. Az ő nyakában azonban így is, úgy is aranyérem lóg - számomra ez csak tovább növeli az értékét!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr984697930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.