Ilyen is csak velünk, magyarokkal eshet meg – hányszor, de hányszor mondjuk, gondoljuk egy-egy sporteseményen. Ezek a hetek, ezek a napok nem ezt igazolják!

Csak a mi női kézilabda-válogatottunk képes öt-hat gólról elveszteni olimpiai és világbajnoki döntőt. Csak a mi fociválogatottunk képes hazai pályán két sorsdöntő, Svédország elleni meccset is elveszteni a 91. percben, még úgy is, hogy mi támadunk a végén. Csak a mi jégkorong-válogatottunk kaphat egy A-csoportos vb-mérkőzésen döntetlen állásnál, 13 másodperccel a vége előtt gólt.

Folytassam? Nem fogom, bár a végtelenségig tudnám… Magyarország statisztikailag a világ élmezőnyéhez tartozik az öngyilkosságok számában. De – bár erről még sohasem készült kimutatás – valószínűleg nemcsak ebben, az önsajnáltatásban is „nagyhatalomnak” számítunk. A bíró mindig ellenünk fúj. Az a fránya labda mindig kifelé pattan. Az ellenfélnek mindig jobban kijön a lépés, pedig meg sem érdemli. És általában ilyenkor jön az i-re a pont: „hát nekünk már a Himnuszunkban is az áll: »Balsors, akit régen tép.«”

Érdemes volna egy kicsit körülnézni a világban. Több kézilabdázónk játszott Dániában. Kérdezzék bármelyiküket, meg fogja erősíteni: ebben az országban nincs az a drámai vereség, amely fölött ne térnének napirendre szinte azonnal. Más. Az idei labdarúgó Eb-n Írországot a spanyol válogatott módszeresen bucira verte, ehhez képest a hajrában zengett a stadion a szurkolók énekétől – a négy góllal égő ír válogatott szurkolóinak énekétől.

Ha most nem változik meg idehaza a szemléletünk, akkor soha. Mert miközben állítólag régen tép bennünket a balsors, mit történt mostanság?

● cselgáncsozónk, Joó Abigél súlyos sérülést szenvedett, a többségnek meg sem fordult volna a fejében, hogy kiálljon a folytatásra. Ő kiállt, és az olimpia egyik legbravúrosabb ipponját mutatta be, lényegében fél lábbal

● nagy úszóreménységünk, Gyurta Dani brit ellenfele csekély másfél másodpercet javult suttyomban az olimpia előtti hónapokban, és majdnem lehajrázta a magyar hajrábajnokot – de Gyurta nem hagyta, hogy kiénekeljék a sajtot a szájából

● Kökény Roland és Dombi Rudolf öt századdal (!) lett olimpiai bajnok kajak-kettes 1000 méteren

● Risztov Éva tíz érmet szerzett hosszú pályás világversenyen felnőttként, abból kilenc ezüst volt. Elkönyvelték Ezüstlánynak, elvesztette az önbizalmát, abba is hagyta az úszást. Majd úgy döntött, visszatér hosszútávúszóként. A legutóbbi világbajnokságon szabálytalanságért kizárták – ezzel szerinte megfosztották egy éremtől. Az olimpia előtt-alatt senki sem róla beszélt, senki sem benne látta az aranyérem lehetőségét, ő azonban összeszorította a fogát, és az Ezüstlányunk immár Aranylány

● az izlandi férfi-kézilabdaválogatott nem sokkal a lefújás előtt egy góllal vezetett, és hetest dobhatott a mieink ellen. Fazekas óriási bravúrral kivédte a büntetőt, az ellentámadásból Lékai Máté kiegyenlített, majd a magyar együttes kétszeri hosszabbítás után bejutott az elődöntőbe. Ahol amúgy a lehetséges ellenfelek közül a papíron leggyengébb Svédországgal meccselhet

● Cseh Laci elérte pályafutása egyik, ha nem a leglátványosabb mélypontját azzal, hogy két számban is lemaradt az olimpiai döntőről. Ám ő nem a magyaros megoldást, a teljes összezuhanást választotta, helyette egy parádés bronzéremmel tette helyre az önbecsülését

● amikor a pesszimistább néző már elkapcsolt, a magyar női vízilabda-válogatott kiegyenlített az Ausztrália elleni bronzmeccsen; úgy, hogy Antal Dóra nemes egyszerűséggel elvette a labdát a rivális kapusától. A győzelem ugyan végül nem jött össze, de ha azt vesszük, hogy hány nő vízilabdázik Magyarországon, és hozzátesszük, hogy ők lényegében egytől egyig amatőrök, akkor elmondhatjuk: a negyedik hely több mint parádés.

● és hogy ne csak olimpiázzunk: az labdarúgó Európa Ligában próbálkozó  Videoton hazai pályán szerencsés góllal 1-0-ra megverte a Gentet. Ezek után az idegenbeli mérkőzésen akár már az első percben hátrányba kerülhetett volna, az első félidőben minden további nélkül kaphatott volna akár három gólt is. Ám nem a mieink omlottak össze, hanem az ellenfél, amely végül kilenc emberrel, háromgólos zakóval fejezte be a visszavágót

Persze voltak ezúttal is fájó pillanatok (Ungvári Miklós elszalasztott lehetősége, az aranyesélyesnek gondolt Sidi Péter várakozást alulmúló szereplése, úszólányaink sok-sok – épphogy nem döntős – 9. helye), amikor emlegettük a balsorsot, de jelentős túlsúlyban voltak, vannak azok a (rész)sikerek, amikor a szemünket dörzsölhettük: jé, hát mi így kikapni szoktunk! Nem pedig beevezni elsőként, hosszabbításra menteni egy sorsdöntő meccset vagy épp ippongyőzelmet aratni.

Egyszóval: ha már a britek átköltötték egy kicsit a Himnuszunkat, tegyük ezt mi is, legalább gondolatban! Verjük ki végre a fejünkből, hogy a balsors mindig csak minket, magyarokat tép!

Ferkai Marcell