HTML

Egyértelmű, hogy aranyérem és aranyérem között akad különbség, még akkor is, ha értelemszerűen mindegyiknek nagyon örül az ember. A kajakosok esetében néha már majdnem tökéletes nyugalommal vár az ember egy-egy futamot, mint történt az például tegnap Kozák Danuta esetében. És vannak olyan versenyszámok, ahol maximum reménykedni mer az ember, vagy még az se nagyon jut az eszébe, lásd: hosszútávúszás...

Egyértelmű volt ugye, hogy reggel újra Eton felé vesszük az irányt, hiszen egy híján minden döntőben érdekeltek voltunk. A két ezüst, egy arany leosztás nem is rossz termés, még akkor is, ha Natasáék érthető módon egészen másként áltak a második helyhez, mint mondjuk Kammerer Zoli, aki egyszerűen csak "fehér aranyként" emlegette ezüstérmét, ami a közös fotóknak köszönhetően több nyakban lógott a nap folyamán, mint a magyar csapat eddigi érmei összesen.

Furcsa dolog ez a szurkolói lélektan is: nekem valahogy sosem jutna eszembe a nyakamba venni bárkinek az érmét. Nyilván mókás dolog egy-egy ilyen fotó, de úgy vagyok vele, hogy az ilyesmit ki kell érdemelni. Még egy bronzérem is eszméletlen sok munkát, odaadást, lemondást követel valakitől, pláne egy olyan sportágban, mint a kajak, ahol az emberi géntérkép minden szegletét feltúrják a sportolók egy-egy tizedmásodpercért. Nem szentségtelenítenék meg egy ilyen érmet a saját nyakammal, bármily kedves is legyen a számomra.

Különösképpen igaz ez Risztov Évi aranyára. Hogy a lány nem egyszerű eset, azzal szerintem mindenki tisztában van, de az is egyértelmű, hogy ilyen akaraterő kevesekben dolgozik, mint benne. Onnan felállni, ahonnan ő tette, egészen kivételes küzdeni tudást feltételez. Amikor előző nap nézegettem a csütörtöki programot, láttam, hogy ott szerepel a hosszútávúszás is, úgy voltam vele, talán Évi mutathat valamit, de nem töprengtem túl a dolgot és az is világos volt, hogy Etonban a helyünk. A buszon, hazafelé jövet érkezett az SMS, hogy megnyerte a versenyt, nem is akartam hinni a szememnek. Amikor megosztottam a velem együtt utazó magyar fotósokkal a hírt, először nem is értették, miről beszélek.

Sosem találkoztam vele, de valamiért olyan érzés fogott el: legszívesebben a nyakába ugranék. Erről a lányról gyakorlatilag már mindenki lemondott, a legnyálasabb hollywoodi forgatókönyvírók írnak hasonló történeteket, pláne ha megnézzük, milyen befutó volt ez. Nem a leghagyományosabb olimpiai versenyszám, de talán segít perspektívába helyezni az értékét, ha megjegyezzük: az úszók itt több, mint két és félszer akkora távolságot tesznek meg, mint az Ironman-versenyek úszásain szokás...

A nyakbaugrás azért nem történt meg, de amikor az olimpiai faluban már épp belekezdtünk volna az interjúba, Évi ránézett a napszemüvegemre és megkérdezte: ez Oakley? Valamiért azonnal leakasztottam a nyakamból és a kezébe nyomtam. Igazából nem is gondolkodtam a dolgon, gerincvelőből érkezett az impulzus. Alkalmasint végtelenül naív és szentimentális tudok lenni és ebben a pillanatban azt éreztem, ha egy kis örömöt tudok ezzel szerezni neki, már megérte a dolog. Úgysem érhet a közelébe annak az élménynek, amit ő szerzett nekünk ezzel a sikerrel!

Otthon nézegettem a vágóképeket, amik az interjú után készültek, jól áll a csajszinak. A lila lencsék kifejezetten passzolnak az aranyérem pántjához. Jobban meggondolva azért szerencse, hogy nem láttam a versenyt - akkor talán még a telefonomat és a bankkártyámat is neki adom...

Címkék: london 2012 risztov

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr174705438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.