HTML

Szomorú jubileumhoz érkezett a magyar futball ezen az őszön. 1992. szeptember 16-án és 30-án játszották le a Bajnokcsapatok Európa Kupájának első fordulójában minden idők egyik legbotrányosabb, a politikától (csakhogy egy korábbi írásomra is visszautaljak...), gyűlölettől, nemzeti érzésektől is átitatott nemzetközi kupapárharcát a Ferencváros és a Slovan Bratislava részvételével.

A Slovan ekkor még mint a csehszlovák bajnokság aranyérmese indult a BEK-ben, de Csehszlovákia akkor már csak formálisan létezett (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság néven), a következő év január 1-től hivatalosan is létrejött az önálló Szlovák Köztársaság. A magyar sajtóban nem véletlenül jelentek meg a sorsolást követően aggódó hangvételű cikkek, hiszen sejthető volt, hogy a közel öt évtized után ismét megalakuló Szlovákiában erős nacionalista felhangok kísérik majd a mérkőzéseket. Arra persze, ami végül is bekövetkezett a pozsonyi első találkozón, csak a legpesszimistábbak számítottak.

Tizenhat éves, másodikos gimnazista voltam akkor, és jómagam csak mosolyogtam a vészjósló irományokon, a földrajzi közelségre, az ebből adódó olcsó utazási lehetőségre gondolva csak engedélyt kértem apámtól, hogy egy barátommal elbuszozzak a meccsre. A Vivát Tours csomagja kedvezőnek is tűnt, 1200 forintot kóstált az út és a belépőjegy együttesen. Mint később kiderült, áldhattam a sorsot, hogy ezt a megoldást választottam.

A buszozás gondtalanul telt, Rajkánál volt egy nagy találkozó, ahonnan rendőri kísérettel, konvojban haladtunk tovább, és órákkal a meccs előtt meg is érkeztünk rendben a Tehelné Pole Stadionhoz. Balhénak nyoma sem volt, máig bennem él, hogy benéztünk az aréna melletti étterembe, ahol szlovákok, magyarok vegyesen iszogattak, dalolgattak. Más kérdés, hogy utólag értesültünk róla: a rendfenntartók később ide is benéztek, és már akkor helyben hagytak néhány tucat magyart.

A stadion egyik hosszanti része lenyűgöző látványt nyújtott: piros-fehér zöldben pompázott az egész, ilyet - nem is olyan sokkal, szűk három évvel voltunk a rendszerváltás után! - életemben nem láttam még...Mintegy tízezer magyar drukker volt jelen, rengetegen a Felvidékről, el lehet képzelni, nekik mit jelenthetett egy ilyen esemény - függetlenül attól, hogy a Fradihoz konkrétan milyen viszony fűzte őket. Itt jön a képbe, hogy mi - nagyjából nyolcszázan - hivatalosan, irodán keresztül érkeztünk, minket elkülönítve a kanyarban helyeztek el, a dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy éppen a Slovan-tábor mellett. Ez azt eredményezte, hogy én például hátizsákomat a fejem fölé tartva néztem végig a meccset, mert folyamatosan záporoztak felénk a kisebb-nagyobb kövek, üvegek és egyéb azonosítatlan repülő tárgyak. Az UEFA akkor ezzel a "tétellel" nem is foglalkozott...

Az is kiderült, hogy nem mindenkinek volt ilyen sima a belépése - ha egyáltalán sikerült. Sokan megvásárolták a jegyüket a pénztárnál, majd a kapunál egy marcona biztonsági ember eltépte, két másodperc múlva pedig kérte a bilétát...Amíg el nem fogyott az érintett szurkoló pénze, ezt többször is megismételte. Lehet azonban, hogy ezek a drukkerek nem is jártak olyan rosszul...

Már javában zajlott a meccs (sajnos a Fradi nagyon gyengén játszott, ezt is tárgyilagosan el kell ismerni, egységesebb, jobb csapatnak tűnt a Peter Dubovskyval és Alexander Vencellel felálló Slovan), amikor rossz érzéseink támadtak. Kommandóruhás, fekete maszkot (azonosító számot nem...) viselő hústornyok jelentek meg, mintegy "varázsütésre". Egyikük se szó, se beszéd, letépte a kerítésről azt a kis magyar zászlót, melyet a kerítésre aggattam, nagyon nem mertem reklamálni nála...Néhány perccel később pedig egész egyszerűen beözönlöttek a hosszanti részen álló magyar szurkolók közé és ütöttek-vágtak mindenkit, akit értek. Amikor az ember azt látja, hogy több ezer honfitársa menekül hanyatt-homlok nem túl nagy távolságra tőle, egymást taposva, eléggé megrémül - velem pontosan ez történt, de a kifejezés meglehetősen enyhe. Azt hiszem, ott és akkor veszett ki belőlem egy jó adag naivitás a népek békés egymás mellett élésével, a foci mint politikán, konfliktusokon túlmutató jelenséggel kapcsolatban.


Féltem. Nagyon féltem, és édesanyámra gondoltam, aki szinte nem is tudott arról, hol vagyok (apuval egy picit elsumákoltuk a dolgot), de tudtam, odahaza ő is pontosan értesül arról, ami történik, hogy a kisfia lassan életveszélybe kerül. (Én végül túléltem, ő sajnos később egy másik csatát elveszített, így most odafönt csóválja a fejét, hogy ez a téma megint szóba kerül...)

Nem tudtuk, mi lesz a vége, csak vártuk már, hogy vége legyen. Mármint a meccsnek, hogy mehessünk végre haza. Hogy otthagyhassuk ezt az átkozott országot. Mindenki pontosan tudta, aki ott volt, hogy ezek a vademberek felsőbb utasításra jöttek. Nagyon-nagyon magasról jött az az utasítás. Pontosan, precízen, határozottan végezték a dolgukat, mint egy hadgyakorlat kíméletlen megvalósításakor. Ez nem spontán akció volt, semmilyen komoly előzményt nem tudtak megemlíteni utólag a szlovák hatóságok. (Valaki bedobott valamit a magyar szektorból: ez volt az egyetlen, erre jött az "arányos" reakció.)

A 4-1-es Fradi-vereséggel zárult mérkőzés után amilyen gyorsan csak tudtunk, rohantunk a parkolóba a buszunkhoz. "Megvan az első halott!" - mondta egy vérző fejjel felkászálódó útitársunk, utalva egy betonon mozdulatlanul fekvő szurkolóra. Mint később kiderült, nem halt meg, de ezt már csak otthon tudtuk meg, ahol kiderült: a "mérleg" pár tucat súlyos és több száz könnyű sérült.

Magyarországon érthető módon hatalmas felháborodást váltott ki az ügy, a média - bal- és jobboldalról egyaránt - együtt érzett a megvert szurkolókkal és magyarázatot kért a történtekre, bár sokan úgy vélték, Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter nem kellő eréllyel kérte számon a gyalázatot csehszlovák kollégáján. Ma már biztosan másképp lenne, a hazai sajtó egyik része "nacionalista csürhének" titulálná a Fradi-tábort, amely szerintük megérdemelte a sorsát, de akkoriban még nem volt ekkora széthúzás a társadalomban.

A szeptember végi visszavágóra szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, a magyar drukkerek nemes bosszúra vágytak. Jegyezzük meg, ismét dicsérve a médiát: mindenhol felhívták a figyelmet arra, hogy a bosszút bízzák Lipcsei Péterékre, vagyis a pályán történjen meg a reváns, ennek ellenére a Slovant egyetlen egy (!) ember merte nyilvánosan elkísérni. A 0-0-lal zárult meccset derekasan végig is ücsörögte egy zászlóval a vendégszektorban, a kutya nem bántotta, otthon pedig magkapta méltó jutalmát: a klub élete végéig szóló bérlettel honorálta vakmerőségét (lehet, hogy idén júliusban a Videoton elleni Európa-liga-találkozót is a helyszínen nézte végig, őszintén remélem, jó egészségnek örvend).

A párharccal kapcsolatban három egészen döbbenetes, gyomorforgató tényezőt még meg kell említenem. Az egyik, hogy miután ezek a maszkos alakok a vérfürdő végeztével haláli nyugalommal végigsétáltak a futópályán és kiballagtak a stadionból, a szlovák szurkolók hatalmas ovációval, vastapssal jutalmazták őket, tudva azt, hogy tényleg lehetnek akár halottak is a magyar szektorban.

A másik, hogy az UEFA gyáva módon gyakorlatilag nem foglalt állást az ügyben, pedig csak egyszerűen azt kellett volna büntetnie, ami objektíve megtörtént, amit az ellenőre is a két szemével látott a helyszínen. Nagyon vártuk az ítéletet, hogy így legalább egy picit megnyugodhassunk: a bűnösök meglakolnak. De nem: az európai szövetség mindkét klubot (!) 16 ezer svájci frank megfizetésére kötelezte. A Slovan rendezési hiányosságok, a Ferencváros "egyes szurkolók provokatív viselkedése" és a visszavágón pirotechnikai eszközök bevetése miatt kapott éppen ugyanakkora büntetést. Vagyis az UEFA úgy gondolta, oldják csak meg ezek egymás között ott a keleti végeken...

A harmadik: máig nem tudunk semmit arról, kik és ki(k)nek az utasítására rendezték ezt az ámokfutást. Lehet, hogy otthonukban, kitüntetéssel a vitrinjükben, a kandalló mellett üldögélő egykori egyenruhásokról van szó. Csak azt nem tudom, mesélik-e unokáiknak büszkén, mi jót is csináltak 1992. szeptember 16-án kora este a pozsonyi Tehelné Pole Stadionban...

AMBRUS TAMÁS

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr574805226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.