HTML

„Történhet bármi, én már nem szerepelhetek az Anderlechtben.” Mindezt Juhász Roland nyilatkozta nem is oly rég a Nemzeti Sportban. És ez baj. Nagy baj. Több okból is.

Juhász volt – sajnos most idekívánkozik az a fránya múlt idő – az a játékos, akiről teljes hittel gondoltuk, hogy lassan szobrot fog kapni Brüsszelben, ergo, ha ő egészséges, akkor egész egyszerűen nem maradhat ki a kezdőből. Ám jött egy John van den Brom nevű holland edző, aki az átigazolási időszak utolsó pillanatában a csapathoz vitte egy honfitársát, bizonyos Bram Nuytincket (van-e, ki e nevet nem ismeri?), és onnantól fogva az új fiú játszott, Juhász pedig tinédzserkora óta először a kispadra szorult.

Hány, de hány magyar játékos égett meg külföldön; és mindig megvolt a mellőzés abszolút logikus, mondhatni, magától értetődő magyarázata. A sláger pont az volt, hogy „Az edző inkább egy honfitársát tette be helyettem”. Ezúttal viszont nem az elfogultság beszél belőlünk, ha azt mondjuk: az Anderlechtnél csúnyán – ráadásul többszörösen – elbántak Juhász Rolanddal. A középhátvéd hét idényt töltött el a csapatnál, ez idő alatt négy bajnoki címet szerzett, nem kis részben neki köszönhetően. Ehhez képest a klub kétszer is megakadályozta, hogy továbblépjen, most pedig mindezt betetőzte Van den Brom húzása.

Hogy miért történt, ami történt, az önmagában megérne egy bejegyzést (szerepet játszhat az is, hogy egy 20 éves játékost akkor is több pénzért lehet eladni külföldre, mint egy 30 éveset, ha utóbbi valamivel jobb futballista – ha hozzátesszük, hogy egy belga csapatnál a bevétel igen nagy százalékát teszi ki a játékoseladásokból befolyó pénz, akkor nagyjából össze is állt a kép...), de itt talán nem is az okok a lényegesek, hanem a következmények.

Nyakunkon az észt–magyar, amelyen hatalmas szükségünk lenne Juhász Rolandra. Úgy értem: az igazi Juhász Rolandra. Mert legutóbb, a hollandok ellen nem az játszott. Én még olyan gyenge magyar védelmet életemben nem láttam, holott azért nem az volt az első nagy gólkülönbségű vereségünk. Igaz ugyan, hogy a pályán botladozó védők közül épp Rolandot lehetett a legkevésbé okolni a kapott gólokért, nekem mégis komoly hiányérzetem volt vele kapcsolatban is. Az én szememben Roli nagysága pont abban rejlett, amiben az aranylabdás Fabio Cannavaróé. Bárkit állítottak melléjük, a védelem tengelyébe, az a másik ember varázsütésre feljavult, megtáltosodott. Juhász mellett még Vanczák Vilmos is egész ügyes játékosnak tűnt, pedig hát, ugye, khm...  

Sok szó esik mostanában az Európa Ligában vitézkedő Videotonról. Lehet ostorozni, amiért tele van külföldivel, de ahogy Burcsa Győző is nyilatkozta a minap: ezek a külföldiek gyorsabbak, és jobban tudnak koncentrálni, mint a mi fiaink. Caneiráék ennek köszönhetően sorozatban hozták-hozzák a „shutout”-okat Európában. Ezzel szemben komolyan kell kutakodni az emlékek között olyan válogatott meccs után, amelyen egy legalább közepesen jegyzett ellenfél nem lőtt gólt nekünk. (Lám, még a Svédország elleni diadalmas meccset sem hoztuk le nullára.)

Egyszóval, a nemzeti együttes szempontjából rosszabbkor nem is jöhetett volna Juhász brüsszeli drámája. Az Észtország és a Törökország elleni mérkőzésen nagyon sok múlik, és csak reménykedhetünk, hogy legjobb védőnk a játékhiány ellenére kihozza magából azt, amire elképesztően nagy szükségünk van.

A mai és keddi jelszó tehát a szokásos: „Hajrá, fiúk!”

A Juhász ügyeit egyengető Filipovics Vladantól és csapatától pedig csak egyet kérek: szabadítsátok ki Rolit!

Ferkai Marcell

Címkék: futball Juhász Roland

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr734835154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.