HTML

Az rendben, hogy létezik az angoloknál az a bizonyos "commentator's curse" kifejezés, ami nagyjából annyit tesz, "a kommentátor átka". Rendszeresen megtörténik, hogy közvetítés közben valamit halál maggabiztosan kijelent az ember és másodpercek múlva pontosan az ellenkezője  következik be. Ha egy kommentátorral ilyen történik egy közvetítésben, oké. Na de hogy egy efféle kijelentés a való életre is igaz legyen?

Történ ugyanis, hogy a tegnap reggeli Startos bejelentkezésben azt találtam mondani, semmi problémám nincs a londoni közlekedéssel. Sokat kell lépcsőzni a metróban, meg nincsenek is olyan kevesen, de ezt leszámítva patent minden. Aha...

Pár órával ezt követően útnak indultam, hogy utánanézzek, mi igaz abból, hogy Londonban átnevezték a metróállomásokat és olimpikonok neveit aggatták rájuk. Persze már tudtam, hogy nagyjából semmi, hiszen napok óta használom a tömegközlekedést és nyomát se láttam bármilyen jelnek, ami arra utalna, hogy a megállókban olimpikonok előtt tisztelegnek. Az itthon megjelent cikkek kész tényként közölték a metróállomások átkeresztelését, de az angol eredetikben ilyesmiről szó sincs, mindössze annyi történt, hogy két angol sportújságíró összeállított egy háromszázvalahányas listát a legnagyobb olimpikonokról és szétszórták őket a londoni metró térképén. Pusztán passzióból!

Természetesen megkérdeztem néhány utast is, hogy hallottak-e a dologról, persze semmi pozitív reakció. Ami egy fokkal kellemetlenebb, hogy kérdésemre, ami arról érdeklődött, legalább ismerik-e a névadó Grant Hackett-et, szintén mind nemmel feleltek. A legkellemetlenebb azonban sajnos az, hogy nem is Hackettről kapta a nevét a megálló, mert egy állomással elnéztem a metrótérképet, de ez még nem menti fel őket... :D

Közben szépen telt az idő és egyre másra jöttek a dugig tömött metrók, amikre képtelenség volt felszállni. Gondolná az ember, hogy mindez az olimpia miatt van, de az utasok is elmondták, szó sincs erről. Hétköznap a legdurvább időszakban mindig ez a helyzet, drágábbak is ilyenkor a jegyek, hogy eltereljék a tömeget. Ami különösen vicces egyébként, hogy a tévék és az újságok is azzal vannak tele: nincs is igazi tömeg Londonban. Legalábbis a belvárosban, mert mindenki elemenekült az olimpia elől. Akit nem érdekel a sport, az nem mostanra szervezte a londoni utazását, így a Trafalgar Square, a Piccadily Circus vagy az Oxford Street kis túlzással kong az ürességtől. A múzeumokat nem látogatják, a színházakba sosem lehetett ilyen olcsón eljutni és az éttermek, kocsmák forgalma is visszaesett a környéken.

A metrón viszont mindez nem látszott, mert vagy egy órát álltam, mire el tudtam szabadulni az állomásról. A dolgot szépen meg is filmesítettem, a napokban elméletileg láthatjátok is majd valamikor a Reggeli Startban, szerintem mókás lett. az apró intermezzonak köszönhetően szépen lekéstem a póló-meccset, bár utólag talán jobb is, mert így is szétidegeskedtem az agyamat az utolsó perceken. Utána jött is rögtön a kézisek és Babos Timi meccse is, de hiába volt mindkettő előttem, mivel vágtam, gyakorlatilag egyiket sem tudtam figyelni. A dolog szépséghibája az volt, hogy később kiderült, délután forgathatunk majd a kézisekkel, így mint pár napja Ungi esetében, most is otthonról kellett segíséget kérnem.

Természetesen Egri Viktort kértem meg, hogy mondjon már pár mondatot a meccsről, szerencsére semmi gond nem volt aztán az interjúkkal és minden flottul zajlott. Az egészet csak azért mondom el, mert gyakorlatilag lépésekre vagyok az olimpiai parktól, ehhez képest sokszor kevesebbet tudok az eredményekről, mint az otthoniak, mert pörög a meló. Nem panaszképpen mondom ezt, mert szerencsére így is nagyon élvezem, de azért nagyon furcsa érzés.

Viszont nagyon kellemes volt, amikor Mikler Rolival a válogatott kapusedzője, Szathmári János is szóba került, aki az egyik nagy-nagy gyerekkori kedvencem volt (Éles Józsi meg a másik abból a generációból, de hát ő kinek nem?), jó volt hallani, hogy Roli is milyen tisztelettel beszél róla. Volt aztán egy egészen hasonló élményem, amikor este sétálgatás közben belefutottam Vlade Divacba. Ő igazából nem volt nagy kedvencem, de azok közé tartozik, akik akkor játszottak az NBA-ben, amikor az még - számomra - a fénykorát élte (Jordan, Barkley, Malone, Robinson, sorolhatnám a teljes Dream Teamet, de volt ott azért Sabonis, Kukoc, Schrempf is). Nem volt tehát igazi kedvenc, viszont óriási játékos volt, mind fizikai, mind átvitt értelemben.

Amikor megláttam, azonnal libabőrös lettem. Kétkedtem volna talán egy darabig, ha nem látok rajta szerb melegítőt, így viszont igazából nem is volt kérdés, hogy ő az - de egyébként se nagyon lehet senkivel összetéveszteni. Igazából az a furcsa, hogy ezer éve nem éreztem hasonlót. Nem nagyzolásból mondom, de hála az égnek olyanokkal készíthettem már interjút, mint Fernando Alonso, Miroslav Satan vagy José Mourinho, de ilyenkor mindig a munka az első az embernek, nincs rá időd, nem is szabad megdöbbenned. Ez viszont egészen más helyzet volt, teljesen váratlanul ért és nagyon megörültem neki

Isten áldja az olimpiát!

Címkék: london 2012 divac mikler

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://digisport.blog.hu/api/trackback/id/tr644690591

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

a labda mindig gömbölyű! · http://nobasket-handball.blog.hu/ 2012.08.01. 22:20:32

nekem nem! :)
mármint veszprémi vagyok, kézilabdáztam, de sosem szerettem élesjózsit. sőt. szatyát viszont a mai napig imádom, természetesen.

csicso8 2012.08.02. 12:32:28

Vlade az egyik legnagyobb király! Mikor Faragó Andris elhozta Budapestre és élőben is tanúbizonyságát adta,h ízig-vérig ember, véglegesen kedvencé vált! Kings rules!
süti beállítások módosítása