Most, hogy férfi kéziseink remek teljesítményt nyújtva bejutottak a negyeddöntőbe a londoni olimpián, ismét előjöttek bennem a régi sztorik a korábbi játékokkal kapcsolatban.
Elsőre talán megmosolyogtató lehet, mégis komolyan gondolom: életem egyik legkatartikusabb sportélménye volt a Magyarország-Ausztria női kézilabdameccs Sydneyben, melyet a legjobb négy közé jutásért rendeztek. Ne szépítsük a dolgot: Mocsai Lajos csapata bűn rosszul játszott a sógornők ellen, akik pedig szürke zsoldoshadseregre emlékeztettek, amely ha nem is lelkesen, de gépiesen tette a dolgát: kihasználva gyenge napot kifogó együttesünk hibáit fokozatosan húzott el, és úgy tűnt, nem lesz visszaút számunkra, kiesünk már a negyeddöntőben.
Erről a mérkőzésről amolyan hangulatjelentést kellett adnom egy bulvárlapnak, így nagyjából száz magyar szurkolóval együtt a lelátón foglaltam helyet, kvázi én is velük drukkoltam a lányoknak. Úgy tűnt, hiába, mert néhány perccel a befejezés előtt négy góllal vezetett az ellenfél.
Ekkor olyasmi történt, amire már nem is mertünk gondolni: a csajok elképesztő hajrába kezdtek, egyre csak csökkent a különbség, Farkas Andi mindent védett, és az utolsó támadásnál, 25-24-es osztrák vezetésnél kettős emberelőnybe kerültünk, ráadásul Deli Rita vészkapusként volt fent a pályán, így a fór valójában tripla volt. Radulovics Bojána annak rendje és módja szerint bezúdította a kapuba a labdát, az egyenlítés hatására őrjöngött a magyar tábor, előttünk két sorral pedig három osztrák melegítős fickó oroszul (!) káromkodott...A java viszont még hátravolt: miközben Deliék is ünnepeltek, Dzsandzsgava, a kapus előrerobogott, és még a dudaszó előtt az üres kapuba lőtt. Meghűlt bennünk a vér, de szerencsére kiderült: jó egy méterrel a felezővonalon túlról dobta el a labdát...
A lélektani előnyt kihasználva a hosszabbítást már hoztuk, sose felejtem el, hogy Gunnar Prokop, az osztrákok mindenható ura, a Hypo tulajdonosa, aki rossz nyelvek szerint akkoriban az európai szövetséget bábként irányította, minden létező tárgyat, ami a közelében akadt, a földhöz vagdosott, széttört egy széket, ráadásként még cukkolta is a magyar tábor, amit azért - előéletét tekintve - magának is köszönhetett.
A folytatás majdnem tökéletesre sikeredett: álomjátékkal vertük az elődöntőben a torna legnagyobb favoritjának tartott, világbajnok norvég csapatot, majd a döntőben a dánok következtek. Tizenkét év távlatából talán már nyugodtan elárulhatom, hogy magam is segédkeztem több tucat honfitársunk bejuttatásában, mert a dán és norvég fanatikusok előzetesen felvásárolták a belépők többségét a záró napra, így aznap már lehetetlen volt jegyhez jutni.
Így is rengeteg pityergő dán szurkolót láttunk a meccs előtt a csarnok környékén „We buy tickets” („Jegyet veszünk”) feliratú táblákkal, közben bizonyos trükkökkel – ezeket fedje örökre homály...- sorra mentek be a mieink. Még a mérkőzés alatt, a pólódöntőről is érkeztek „lógós” magyarok, köztük Fábián Laci, aki zászlóval, nemzeti színekben pompázva drukkolta végig az olimpiát. Azt is be kell vallanom, hogy az egyik magyar szurkoló jóvoltából körbejárt egy demizson jófajta házi pálinka is, amit könnyedén be tudott vinni a csarnokba, szóval a hangulat nem volt rossz...
Csak azt a fránya utolsó negyedórát tudnánk elfelejteni, hiszen hiába vezettünk már hat góllal is, egyszer csak leblokkoltunk, és a vége négygólos dán siker lett. Fantasztikus záró nap volt ez így is a játékokon magyar szempontból, de annyira a kezünkben volt a kilencedik magyar arany is, hogy nehezen tettük túl magunkat rajta.
Írhatnék még a 2004-es athéni játékokról is, ahol mind a férfiak, mind a nők valamennyi meccséről tudósíthattam, erre talán sor is kerül majd, de most legyen elég ennyi belőlem...
