DIGI Sport

Ahhoz képest, hogy itt vagyunk az olimpián, jog-nem-tulajdonosi státuszunkból fakadóan elég kevés helyszínre jutottunk el eddig, és általában azokon sem tartózkodtunk hosszabb ideig. Ebből fakadóan idáig sok panaszom nem volt a szervezésre - hát ezt az etoni kajak-kenu versenyhelyszínre érkezve nagyjából sikerült bepótolni...
Nem szeretek rohanni, márpedig most muszáj volt, tekintve, hogy a versenyek délelőtt fél tízkor kezdődnek. Az út a Russel Square-ről nagyjából egy és egy negyed óra, nekem pedig helyi idő szerint hétkor még jelenésem volt a webkamera előtt. Busz indult nyolckor, de oda még el kellett érni a szállóból - ez a feladat sikerült is, csakhogy a buszon már nem volt hely.

Szerencsére az önkéntes-kisasszony rögtön biztosított róla minket, hogy semmi gond - máris indul egy kisbusz, ahol lesz helyünk. Ezzel minden rendben is lett volna, még kényelmesebben is ültünk, mint a buszokon. Ugyan a vezető nem nagyon akarta megérteni, hogy szeretnénk lekapcsoltatni vele a negyven fokra beállított fűtést, de némi győzködés után erre is sikerült rávenni. Szépen el is szenderedtem nemsokára, nagyjából fél óra múlva viszont arra ébredtem, hogy a sofőrünk fennhangon érdeklődik: tudja-e valaki, hová kell menni...

Merthogy neki csak azt mondták, kövesse a buszt, de az a híresen jó londoni közlekedésben hip-hopp eltűnt előle! Szerencsére az egyik helyi kolléga az emberünknél okosabb telefonján meg tudta mutatni neki az irányt, de így se nagyon sikerült időben érkezni. Ha az egyébként is tortúra szagú út nem lenne elegendő, a bejáratnál még egy másik, belső buszra is fel kellett szállni, tekintve, hogy a megállónk még bőven odébb van a rajttól, a médiatribünökről nem is beszélve. Ha az ember megérkezik a másik oldalra, még akkor sincs sehol, mert kisebb séta még kell, mire valóban a pálya mellé ér, ráadásul időről időre meg is kell állni, mert a nem túl széles úton néha autóforgalom is halad.

A pálya mellett is akadnak ám hasonló anomáliák, tekintve, hogy ugyanazon az egyetlen gyalogoshídon tud közlekedni sportoló, néző, hivatalos személy és újságíró egyaránt. Így igen forgalmas, ráadásul itt is gyakran megállítgatják néhány jármű miatt a gyalogosokat. Ez különösen akkor volt kiábrándító, amikor a mix-zónából a női négyes futamára igyekeztem volna vissza, amit végül a cél mögül kellett végignéznem - nyilván sejthető, mit láttam belőle és hogy ezek után milyen mély, sportszakmai jellegű kérdéseim támadtak (ráadásul éppenséggel az a kimondott kajak-kenu szakértő sem vagyok).

Az aranyak felett érzett örömöt így kissé beárnyékolták ezek az intermezzók (Vajda Attila hatodik helyéről sokat nem tudok mondani, mert a remek busztúrának köszönhetően arról sikeresen lekéstünk), viszont legalább sikerült megnézni a kézilabda-meccs végét a sajtóközpontban. Lékai szürreális egyenlítésénél akkorát ordítottunk, hogy az egyébként sem túl stabil konténer-épület is beleremegett. A legtöbben csak mosolyogtak rajtunk, magyarokon a teremben, de egy új-zélandi fotós igencsak nehezményezte, hogy zavartuk komoly koncentrációja közepette. Nem tudom, szólt neki esetleg valaki, hogy egy olimpiára érkezett?

Pólós fiainkkal kapcsolatban ilyen kérdés nyilván fel sem merülhet, ha valakik tudják, hogy mit jelent egy olimpia, akkor azok ők. A napot természetesen az ő meccsükkel zártuk, nyilván magáról a mérkőzésről felesleges beszélni. Nem sűrűn látjuk ezeket a fiúkat olyan lelombozott állapotban, mint akkor, a meccs után, ki lehet találni, mennyi kedvük volt megállni az újságírókkal beszélni. Sokáig senki sem tette meg, aztán Madaras Norbi szakította meg a sort, Kiss Gergő is szóba állt a kollégákkal, Kásás Tomi pedig kifejezetten hosszasan beszélt velük.

Nem szoktam titkolni, hogy a vízilabda is azon sportágak közé tartozik, amelyeket négyévenként szoktam érdeklődve figyelni, akkor is csak néhány meccs erejéig. Ebből kifolyólag nagyon nem formálhatok véleményt mindarról, ami a medencében történt, viszont azok a srácok, akiket a leginkább tisztelek ebből a csapatból, itt, a meccs után is megmutatták, hogy méltóak az elismerésre.

A legendák a befejezéssel válnak teljessé, ez a történet most itt ért véget. Négy év múlva már nem nagyon fogunk olyan játékost látni az olimpián, aki ott volt Sydneyben is, amikor a csoda elkezdődött. Örüljünk, hogy láthattuk!