Lassan már csak órák vannak hátra a londoni játékokból, én pedig kezdem levonni magam részéről a legfontosabb tanulságokat. Az egyik az, hogy nagyon jól esett megint pár hétre kommentátorból riporterré visszavedleni, a "magad uram, ha szolgád nincsen" megoldás is érdekes volt, ami a vágást, forgatást illeti. Az viszont egyértelmű, hogy érdemes lenne többet foglalkozni a sikersportágakkal - nekem is, de összességében a hazai sajtónak, médiának és persze a szurkolóknak is.
Jókat derültünk néha ugye az olimpia folyamán, hogy egy-két sportágat gyakorlatilag egyáltalán nem ismerünk azok közül, amelyeket közvetítenek az olimpián. A magam részéről ehhez az is hozzátartozik, hogy az általában közvetített sportágaim esetében igyekszem 0-24-ben naprakész lenni, mert máshogy nem lehet garantálni azt a színvonalat, amit az internetes világban szerintem elvárnak egy kommentátortól. Ez viszont azt is jelenti, hogy két-három sportágnál egyszerűen képtelenség többet követni, nem feltétlenül az emberi agy kapacitása miatt, hanem azért, mert egyszerűen "besokallok" a sporttól. Szeretem, imádom, de szükségem van más impulzusokra is ahhoz, hogy ne válljak zombivá - és nyilván a közvetítések sokszínűségének is jót tesz, ha a hasbeszélő a világ más szféráiból is tud meríteni.
De az átlagembernek is van kifogása, hiszen a sportnapilap is csak maximum hasábokban foglalkozik ezekkel a sportágakkal, 6-8 oldalnyi "fodball" és pár oldalnyi külföldi labdarúgást követően. A televíziókban se nagyon látni efféle közvetítéseket, bár itt tenném hozzá rögtön, hogy a Digi Sporton bírkózó, öttusa és judo eseményeket is szoktunk közvetíteni, kisebb-nagyobb rendszerességgel, de persze ennél is el tudna férni több a képernyőkön.
Mit lehet tenni? A magam részéről egyszerű a helyzet, muszáj nyitnom egy kicsit ebbe az irányba is, akár talán a "saját" sportágaim kárára is. A média viszont azt állítja, hogy a nézők érdeklődését szolgálja ki. Amíg Marosi Ádám azt mondja, hogy életében nem látott annyi nézőt öttusa-versenyen, mint az olimpiai lovaglás alkalmával, addig nyilván nincs miről beszélni. Amikor kint voltam Lőrincz Tomi elődöntőjén az ExCelben, magam is meglepődtem, hogy egy birkózóverseny milyen jó hangulatú tud lenni. Ehhez nyilván nem kell sokminden, "csak" jó szervezés, meg nézők. Az öttusa futásán is igencsak tudtunk izgulni, a kajak-kenu vagy éppen az úszóversenyek élvezetéhez sem kell két diploma és kis odafigyeléssel a judo is komoly élvezeti értéket rejt magában.
Nem véletlenül említem nyilván éppen ezeket a sportágakat, amelyek minden olimpián megmutatják, hogy érdemesek lennének a figyelmünkre, mégsem változik ebben a tekintetben semmi. Nincs mese, fogni kell a haverokat, a családot, a szomszédot, aki szembejön az utcán és kirángatni a következő vívó, judo, öttusa eseményre. Nyilván a szervezőknek is tenniük kell azért, hogy bevonzzák a közönségeket a versenyeikre, de az öttusánál például évek óta látható, hogy tényleg kűzdenek a nézőkért, szurkolókért. Itt Londonban az említett birkózómeccsen pedig én is meglepődtem például azon, hogy folyamatosan szól a zene még a kűzdelem alatt is - biztos nem a sportolók kedvéért.
Az olimpiai sikerek nem szabad, hogy megtévesszenek minket, hiszen - talán már írtam korábban is - Melbourne óta nem volt olyan kevés magyar részvevője a játékoknak, mint most. Sportolóink ennél többet, mint hogy ilyen mennyiségű nemesfémet hoznak haza, nem tudnak tenni. Rajtunk a sor, hogy megmutassuk, kiváncsiak vagyunk rájuk, még mielőtt elapad az ötkarikás aranyexport.
Tessék szépen hazai sporteseményeket látogatni!
