„Én vagyok az egyetlen, akit semmilyen szinten nem hoz lázba az Aranylabda-szavazás, mióta kikerült a France Football kezéből?” – tette fel a kérdést Facebook-oldalán Haraszti Ádám kollégám. Hát nem. Engem sem hoz lázba, és szerintem még sokan vannak ezzel így. A történet egy kicsit Varga Ferenc József kabarészámára, a Family karikára hajaz, amely azt modellezi: mi lenne, ha egy nézettségorientált kertévé venné kezelésbe a Családi kört. Először is nem Arany János, hanem John Gold, mert hiszen az sokkal jobban hangzik. Aztán nem „kör”, mert az félreérthető; a „Kör” című film a konkurenciánál fut! A "Családi"-nál pedig trendibb a "Family".
Volt ugye egy hamar nagy tekintélyre szert tevő díj, amelyet a francia szaklap, a France Football adott át évről évre. És hiába szállt ringbe a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) a maga Player of the year-ével, „A” díj továbbra is a France Football Aranylabdája volt. Az sem nélkülözte persze a kisebb-nagyobb vitákat, de megvolt a maga hagyománya, presztízse és a bája is; főleg azzal, hogy előre el kellett készíteni a címlapfotót. Nem kis feladatot jelentett, hogy a fotóst ne szúrják ki a leendő nyertes házánál – általában persze le is buktak. (Magyarországról amúgy hosszú éveken át a tavaly elhunyt Imre Mátyás szavazott, akinek titoktartást is kellett fogadnia.)
A báját, a hagyományát és a presztízsét úgy ahogy van, elvesztette a dolog akkor, amikor néhány éve a FIFA és a France Football egyesítette erőit – összevont Aranylabdát hoztak létre, és ezzel új időszámítás kezdődött. Kíváncsi volnék, hogy „időszámítás előtt” hányan követték figyelemmel a FIFA-féle eredményhirdetést. Hányan számolták vissza a napokat, hogy „úristen, mindjárt kihozza a FIFA az Év játékosát”. (A Blatter család tagjait nem ér mondani!)
Nem nulláról, hanem jelentős mínuszról indult a FIFA szavazása, már ami a komolyan vehetőséget illeti. A FIFA-nál ugye a tagországok válogatottjának szövetségi kapitányai és csapatkapitányai nevezhették meg, hogy szerintük ki volt az elmúlt év három legjobb játékosa. Csak hát voltak apró porszemek. 1996-ban például szavazatot kapott Saysanna Savatdy, Chalana Lung Amath és Soulivanh Yeuvilay. Nemcsak minden szentnek, az akkor laoszi szakvezetőnek is picit maga felé hajlott a keze... Később változtattak, onnantól már csak egy listáról lehetett válogatni, de így is akadt kapitány, aki Xabi Alonso nevét írta fel, holott ő nem is szerepelt a névsorban. Nyilván Xavit és Xabi Alonsót keverte össze – a világfutballban nyilvánvalóan roppant járatos – edző.
De itt nem az „ami nem megy, azt nem kell erőltetni”-elv érvényesült, helyette született egy érdekházasság. A "hozományt" láthattuk tegnap is. Puccparádé, igazi 21. századi termék; csillogással-villogással, három másodpercenként bevágott nézőtéri hírességgel. Biztos sokaknak tetszett – én nem tartozom közéjük.
Az Aranylabdát egyébként zsinórban negyedszer is Lionel Messi kapta. Lehet érveket felhozni amellett, hogy ennek így kellett lennie, meg amellett is, hogy nem. Az a gólmennyiség, amit összehozott, páratlan. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor Gerd Müller 1972-ben felállította a maga 85 gólos rekordját, nem ő kapta meg az Aranylabdát, hanem Franz Beckenbauer. Mert az igazi Aranylabda korában világversenyes évben szinte mindig olyasvalakinek ítélték oda a díjat, aki azon az Eb-n vagy vb-n nagyot alkotott.
Bár mondjuk Gerd Müller Eb-t nyert akkor. Meg gólkirály is lett azon az Eb-n.
Hiába no, változnak az idők!
Amúgy hogy is mondta a bácsi abban a reklámban?
„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi.”
Ferkai Marcell
