A legnagyobb versenyzői erényeket tette taníthatóvá az egész világ számára vasárnap délután Berki Krisztián!
Na, majd azt is mindjárt elmesélem… de, azt szokták mondani, hogy egy világraszóló diadalt látva a tévében az ember évekkel, évtizedekkel később is emlékezni tud, hogy hol volt, mit csinált éppen abban a pillanatban, amikor libabőrösen zakatolt át rajta valami semmihez sem hasonlítható boldogságbomba. Bevallom, tényleg nem így képzeltem a londoni lólengésdöntőt – a saját szemszögemből –, vagyis nem úgy vizionáltam a dolgot, hogy szűk családi körben a férjemmel és a Berki által csak a “kis Druszámnak” becézett kis Krisztiánnal, a fiammal sikoltozzuk végig a gyakorlatot, lendülünk, rándulunk együtt a magyar szereplőkkel elemről-elemre. Igen, amikor az embernek módjában áll egy világbajnoki ezüst után két aranyérmet is élőben tolmácsolni a magyar tévénézőknek – ahogy ez az elmúlt három évben történt a DIGI Sport képernyőjén -, akkor él benne a remény, hogy ott lehet, közel lehet majd ahhoz a fiatalemberhez, akinek egész pályafutását végigkísérhette, az első komolyabb Európa-bajnoki győzelem óta mostanáig.
És itt jött a felismerés! Az izgalom, a csúcsteljesítmény átélése miatti öröm és az extázis a cím elnyerésekor, nem távolságfüggő! Ugyanazok a hatások futottak át rajtam itt Zuglóban, mint eddig bármelyik Berki-győzelmet látva. Talán azért, mert tanúja lehettem az eddig vezető göröngyös és óriási kitartást igénylő útnak: láthattam, hogy miként küzdött a mindennapi edzéslehetőségért Krisztián akkor, amikor már Európa-bajnokként, de itthon sajnos ismeretlen tehetségként egy asztalosműhelyben keresett jövedelemkiegészítést, hogy vidékről edzésre járhasson. Láttam a végtelen csalódását, amikor világbajnoki ezüstérmesként négy évvel ezelőtt egy minősíthetetlenül rossz kvalifikációs szabály miatt nem lehetett ott a pekingi olimpián. Amikor együtt veséztük ki a pekingi lólengés döntő rontásokkal teli gyakorlatait és együtt állapítottuk meg, hogy egy közepes gyakorlattal is olimpiai érmes lehetett volna.
S amikor három évvel ezelőtt ugyanitt, Londonban – milyen a világ? -, a világbajnokságon úgy lett ismét ezüstérmes, hogy a tornászvilág egyöntetűen neki adta volna a világbajnoki aranyérmet, de megint egy kínait látott jobbnak a zsűri, volt bizony egy mélypont. Azonban Kovács István, Krisztián mestere - közel két évtizede - igazán tudta, mivel kell motiválnia tanítványát. Egyszerűen annyit mondott, hogyha ennél is jobbnak kell lenniük, akkor majd mindent megtesznek, hogy ennél is jobbak legyenek. És mintha ez lenne a világ legegyszerűbb receptje, megoldották.
Jött Rotterdam, és jött az első világbajnoki arany, ahol Borkai húsz évvel korábban lett ugyanígy világelső – azt még a versenyzői árokból nézhettem végig -, majd jött Tokió, a kvalifikációt jelentő vb, ahol szintén a világ tetejére jutott a mi fiúnk tavaly. Az igazi bravúr azonban mégsem ez volt talán, hanem az, hogy az ismételten igen furcsára sikerült kvalifikációs szabály miatti kötelezettségnek, vagyis a másik két szeren megszerzendő minimum átlagnak is - álmatlan éjszakák és véget nem érő fohászok kíséretében -, szintén sikerült megfelelnie.
Na, és ezek után jött az igazi prés. Az a nyomás, ami a londoni kvalifikáció megszerzése óta folyamatosan, egyre nagyobb erővel és kíméletlenül nehezedett rá. Szerintem, egy kezemen meg tudnám számolni hány ilyen tornászt ismerek ma a világ élmezőnyében, aki képes ennek elviselésére. Bár Krisztián mindig is kötélidegzettel, parádés versenyzői erényekkel, mesterien kontrollált pulzussal és bámulatos önbizalommal bírt, azért mindez neki is sok lehetett. Legalábbis a selejtezőre. Őszintén, a mai forgatókönyv ismeretében szinte örülök, hogy nem sikerült jól a selejtezőbéli gyakorlata, mert kiderült, hogy bizony Ő is emberből van. Túl kellett jutni a londoni eszmélésen, rá kellett ébredni arra, hogy mi a tét, és kellett a hosszúnak tűnő, de nagyon hasznos egy hét, ami a selejtező és a döntő között várakoztatta a résztvevőket.
Berki Krisztián ma úgy állt oda ötödikként szólítva a szerhez, mint akit szétszedtek és összeraktak az elmúlt egy hétben. Más volt az arcán, más villant a szemében és másként rugaszkodott neki gyakorlatának. Ahogy elkezdte a világ legszebb Thomas-os figuráival egyszerűen elindult a flow…, most ez kívánkozott ide, mert valami olyan folyama és selymes simogatása volt ennek a gyakorlatnak, amit csak Ő tud a világon. Profi módjára tudta, hogy gyakorlata legnehezebb verziójára lesz szüksége, hogy megnehezítse a brit vetélytárs, Smith dolgát. De nem csupán a nehézség, hanem főként a szépség, amibe kapaszkodnia kellett. És Krisztián hömpölygött, úszott a ló fölött, és mint valami kihegyezett ceruza fordult be a leugráshoz, hogy amíg ő le, addig edzője a levegőbe fölugorjon az utolsó, befejező mozdulat láttán.
Ne foglalkozzunk most azzal, hogy mi és ki jött még ezután, hiszen csak Louis Smith-re koncentráltunk, aki becsületére legyen mondva, hatalmas gyakorlatot csinált. Egyetlen dolgot tett másként, mint tervezte: az orosz kört nem a kápák között, hanem a bőrön csinálta végig, amivel 0,1-del kevesebb pontból indították a gyakorlatát, mint amire egyébként képes. Na, ezt azért köszönjük szépen, Kedves Louis! Köszönjük, hiszen így csupán egy tizeddel volt több a kiindulója, mit Berkié, a kiviteli pontszáma, pedig épp szintén egy tizeddel kevesebb, mint a mi bajnokunké. S ez éppen azt jelentette, ami – kivételesen - nagyon helyesen úgy szabályozza az értékelést, hogy holtverseny esetén a tornasport szépségét hivatott hangsúlyozni a szebben dolgozó versenyző javára.. Na, és ki a világon legszebben lovazó magyar? Ki a lólengéstechnika szépségversenyének győztese? Ki az aki, alkalomról-alkalomra el tud minket és világot bűvölni egy, hangsúlyozom, esztétikai sportágban, a véget nem érő hosszú lábaival és a senkihez sem hasonlítható könnyedségével?
BERKI Krisztián olimpiai bajnok!!!!
Bravó Krisz, nagyon köszönjük, varázslatos volt!
U.I.: Amit még nagyon köszönünk, s akinek legalább ennyire hálásak vagyunk, az a másik magyar döntős, Hidvégi Vid. Vid csodálatosan szerepelt a selejtezőkben és nagy biztonságérzetet adott nekünk azzal, hogy Krisztián gyengélkedése esetén Ő maga is képes éremesélyes pozícióban tornászni. A döntőbe jutásával valójában minden elképzelt és remélt vágyát véghezvitte, a többi jutalomjáték volt. Éppen ezért nagyon sajnáltam, hogy ez a rendkívül kedves és helyes fiú, aki parádés összetett tornász, miközben a világ legjobb lovasainak elit táborában is állandó bérelt helye van, a mai napon nem a legjobb formáját fogta ki és szokásával ellentétben sajnos leesett a szerről a döntő során. Így Vid végül a nyolcadik helyen zárt, aminél többre hivatott, de bizton állíthatom, hogy mesterével, Laufer Bélával együtt látatlanban aláírták volna egy éve ilyenkor az olimpiai döntőt. Mi is gratulálunk ehhez! Bravó Fiúk, ez tényleg jó mulatság, férfimunka volt!
Csisztu Zsuzsa
