Megrágom a mondataim, mielőtt "papírra vetem" őket. Ma képtelen vagyok rá. Nem megy. Ezért csak írok. Érzésekről, emlékképekről egy fájdalmasan rövid emberi életet gyászolva...
Hálás vagyok az életemért. Hálás vagyok az egészségemért. Hálás vagyok a feleségemnek, amiért elvisel engem. Hálás vagyok a gyermekeimnek, hogy vannak nekem és szerethetem őket...
Elvesztettünk egy fiút. Egy mosolygós, életvidám fiút. Egy fiút, akit mindenki szeretett. Aki szerette az életet...
Nemrég beszélgettem vele. Az élet erőpróbáiról, a kitartásról. Az olykor érthetetlenül bezáródó és a váratlanul megnyíló "ajtókról". Hogy nem szabad feladni, megtorpanni. Fel kell állni a padlóról. Nincs idő nyekeregni. Mert az élet szép és mocskosul rövid.
Tudta. Értette. Fruzsi miatt is...
Csodáltam az erejét. A lelki békéjét. Erőt adott. Elgondolkodtatott.
Vidám volt és optimista. Büszke voltam rá. Kevesen kezelték volna hasonlóan a helyzetet. Olyan volt, mint a pályán. Csöndes, vagány és határozott.
Mint, mikor először találkoztunk. Bonyhád - Jászberény. Kitaláltam, majd én védem Őt. Tejfelesszájú kölyök még, gondoltam. Csacska én...
Befűzte a filmet. Rendesen. Kintről, bentről. Erre született. A vérében volt a játék. Megkedveltem. Tetszett a stílusa, a habitusa, az akarata. A szerénységgel átitatott önbizalma.
Figyeltem rá. Szurkoltam neki. Bátyjával sokat beszélgettünk róla. Az esélyeiről, a lehetőségekről. A benne rejlő tehetségről. A félelmetes adottságairól. A céltudatos munkáról.
Reményt adott. Nekünk, szurkolóknak. Vele majd elindulunk fölfelé...
Nem tehette. Ki kellett, hogy szálljon. Dühösek és csalódottak voltunk. Miért?, kérdezgettük egymástól.
Ő higgadt maradt. Nem a miérteken rágódott. Előre nézett. Tervezett. Álmodott.
Szemét Sors! Rohadj meg! Önző vagy, mint mi, emberek! Mindig a legjobbakat akarod...
Köszönöm, hogy ismerhettelek, Morgen Ferdinánd!
Nyugodj békében!
Puskás Artúr
