Nagyszerű írással ajándékozott meg bennünket Ferkai Marcell. Nem is vitám van vele, hanem inkább hozzátenni valóm.
Szerintem nincs balsors. Kölcsey mester - áldassék a neve a Himnuszért! - ebben talán tévedett. Létezik balszerencse, léteznek rossz és kedvezőtlen körülmények, létezik külső-belső válság, vita, széthúzás, érhet bennünket agresszió, szövetkezhetnek ellenünk, de ez csak akkor válik balsorssá, ha beletörődünk és ha a Balsors számlájára írjuk a csapásokat, és nem töprengünk el azon, vajon tehettünk-e volna valamit ellene. A Balsorsra hivatkozás pótcselekvés, menekülés saját felelősségünk elől, a kognitív disszonanciáink pillanatnyi megoldása, ami újabb bajokat szül.
Ebben az értelemben ez a mostani Olimpia viszont tényleg vízválasztó lehet. Ugyanis megmutatott valamit, amire lehet építeni. Most még felfogni sem tudjuk, hogy milyen sokat. És most nem azokra a grafikonokra gondolok, amelyek jelzik, hogy elsők vagyunk az aranyérem/lakosság arányszám tekintetében, mert ez inkább statisztika, nem a lényeget tartalmazza és ilyen versenyt nem is vív a világ. Hanem hogy végre kesztyűt tudtunk dobni a Balsors arcába. Menjen már a fenébe! Nem szabad tudomásul venni, hogy beleszólhat erőfeszítéseinkbe, és ami a legfontosabb: nagyon szilárdan kell hinni, hogy ez sikerülni is fog. Ebben nem szabad megrendülni. A kegyetlenül kiélezett versenyben az, aki a megingás legkisebb jelét mutatja, az elbukik. Nem azért, mert a másik feltétlenül jobb, hanem azért, mert ők ki fogják használni a játék lélektani előnyeit, mi pedig nem.
Aki át tudja magát adni az önmagába vetett hitnek, és nem engedi a Balsors árnyait belopózni gondolataiba, az győztes lesz, vagy győztes lehet. Ha mindent megtett, akkor erkölcsileg győztes is, még akkor is, ha meg kell hajolnia az ellenfél pillanatnyilag nagyobb ereje előtt.
Persze mindig akad majd olyan külső tényező, ami gátolja a törekvést. Tényleg jöhet egy rosszindulatú vagy dilettáns bíró. Igen, ez mindig benne van. Meg fog történni (mint az olaszok elleni pólómeccsen), hogy lövéseink rendre a kapufán csattannak, és nem a kapuba, hanem kifelé pattannak. De meg fog esni ennek az ellentettje is. Ám az sem szerencse lesz, hanem a tudás kiérdemelt eredménye.
Mi a legjobb védelem, sőt biztosíték? Csakis a belső erőre és meggyőződésre, és persze a korábban elvégzett irdatlan munkára alapozott önbizalom. Annak a biztos tudata, hogy a feladatot elvégeztük, és nem mulasztottunk el semmit. A versenyhit azt jelzi, hogy tudjuk: a másik is ember, semmivel nem különb, mint mi és legyőzhető. És ha mégsem, akkor jó szívvel lehet meghajolni előtte.
Ki volt ennek a legmarkánsabb megjelenítője a magyar csapatban? Számomra a klasszikus példa Szilágyi Áron, aki jött, látott és győzött, mint Caesar. Úgy vitt végig egy rettenetes napot, hogy senkiben fel sem merülhetett a halvány remény, hogy meg fog inogni, hogy nem bízik teljesen önmagában, és elbukhat a végső pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy Occhiuzzi, látva ezt az ellentmondást nem tűrő menetelést, már félig megverve lépett a pástra. És úgy is lett.
A másik két iskolapélda számomra Gyurta és Risztov. Akik beugrottak a vízbe és megnyerték. Passz. Pedig volt remek ellenfelük bőven. De egy pillanatra sem adtak esélyt a Balsorsnak, hogy beleszóljon. Nem osztottak neki lapot.
Persze nem kell rangsorolni, vagy súlyozni az eredmények között, hiszen ezt a belső hitet minden győzelmünkben láthattuk, de egy biztos: ahol nem sikerült igazán, ahol többet vártunk, ott ez az eltökéltség hibádzott, vagy nem sikerült időben előhívni. Cseh Laci esetében az utolsó esély üstökét ragadták meg, de megragadták. Berki Krisztián a lélektani gödörből jött fel a csúcsra, mert tudhatta, hogy gyakorlata a legjobbak között van és kivitele első osztályú. Úgy ment fel a lóra, mint a vihar. A férfi kézilabda csapat a szemünk láttára töltődött föl és e sorok írásakor nagyon bízom abban, hogy előbbre jut, mint bármelyikünk gondolta volna, míg ugyanez a vízilabdázóknak nem sikerült. De lám, még így is csak hajszálon múlt az olaszok elleni győzelem. Ha meglett volna az a megfogalmazhatatlan többlet, amit Kemény Dénes is csak körülírni tudott, akkor az a történet is szebben végződik.
Láthatjuk azt is, hogy a magyar csapat hatásfoka ezúttal nagyon magas volt. A "nagy csalódások" száma nem több, mint kettő-három. Ugyanakkor a kellemes meglepetések száma nagy. Ezek együtt egy rendkívül kellemes közhangulatot teremtettek, és így szívesebben nézzük el vagy dolgozzuk fel a kudarcokat is. Elegáns lett a közvélemény, megértő és toleráns, nagyobb becsbe kerültek az aranyéremnél lejjebbi teljesítmények is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző. Már az olimpiai pontoknak is tudunk örülni és képesek lettünk értékelni (például a derék Bognár Richárdot), amire emberemlékezet óta nem volt példa. Mert végre látjuk az eredmények mögötti erőfeszítéseket is.
Így tehát mindenki jól járt. A londoni Olimpia a legemlékezetesebbek között marad fenn,.... és még nincs vége!
Zárszóként legyen szabad egy népszerű tömegsport, a póker világából is példát hoznom. Szeretném, ha arra is büszkék lennénk, ami idén először történt meg, hogy magyar versenyző is bejutott a póker világbajnokság (WSOP) döntő asztalára. Ráadásul úgy, hogy rajta kívül csak és kizárólag amerikai versenyzők vívnak majd október végén. Ez korábban egyszerűen elképzelhetetlen volt. Ráadásul "vegasi emberünk" nagyon kedvező, második pozícióból várja a támadásokat. Semmi akadálya, hogy megnyerje, és új fejezetet nyisson a versenypóker történetében. Csak rajta fog múlni.
Miért hozom ezt fel? Azért, mert Koroknai András modellje ugyanaz, mint Gyurtáé, Berkié és a többieké. Elhitte, hogy nyerhet, mert tudta, hogy semmivel nem alávalóbb, mint ellenfelei. Tudja mindazt a játék törvényszerűségeiről, mint ők, nem gyávább, mint ők, nem esik hanyatt az amerikai hegemónia előtt, és aki ebben biztos, annak a szerencse is partneréül szegődik. Koroknai vesztő helyzetből menetelt be a második (győzelemesélyes) helyre, mert ő sem engedte a történet közelébe a Balsorsot. és az ő története sem ért még véget!
Székely Ferenc
