1964 óta vagyok szerencsés olimpiai közvetítéseket rendszeresen nézhetni. A rómairól is volt már valami adás, de ahhoz még át kellett menni a szomszédba, ezért nem hagyott mély emlékeket, Abebe Bikila futását is a moziban (!), egy gyönyörű színes riportfilmben néztem meg vagy hússzor. A mezízlábas testőrparancsnok futása a Forum Romanum díszlet között máig ható élmény. Tokiói duplázást már tévén nézhettem.
És aztán jött a technika kora, és az egyre több, egyre jobb, egyre szebb tévés közvetítés. Előbb a színes technika belépésének örülhettünk, majd a rögzítő eszközök fejlődésével a szép ismétléseknek,összefoglalóknak, amíg eljutottunk a mai szintre, ami talán már nem is haladható meg. A moszkvai Olimpia során Baló György vagy százszor elmondta: "rögzítőeszközeink száma véges, ezért kis türelmüket kérjük..." - hiszen cserélni kellett a kétcollos szalagokat. Ma már ez is távoli emlék. Bármilyen eseményt, többször is, tévében, interneten, telefonon nézhetünk, bárhol és bármikor, real time vagy késleltetve, ezeket elraktározhatjuk, vagy bármikor előkereshetjük a tárhelyek sokaságából. A hatvanas-hetvenes években a tévében nem látott eseményekről csak a nyomtatott sajtóból értesülhettünk, ma már - ami engem illet - egyetlen papírbetűt sem veszek igénybe.
Ahogy ez a haladás előre tört, úgy lett számomra az Olimpia utolsó napja a szomorúságé is egyben. Ez a nap azt jelenti, hogy a megelőző két hét sürgése, élménygazdagsága, izgalomtömege és drámaóceánja véget ér. Sokáig fogjuk mg az eseményeket idézni, elemezni, úja örvendezni vagy szomorkodni, de az már inkább nosztalgia. Besorolás a múltba. The festival is over.
Így hát felértékelődik minden "maradék" esemény, ami a zárónapon még sorra kerül. Olyat is megnéz az ember, amihez a hétköznapokban súlyos elvetemültség kell. Hiszen még utoljára szeretnénk ujjacskánkkal (mint Micimackó) kikaparni a mézes csupor utolsó cseppjeit, mielőtt szomorúan megállapítjuk: ez sajnos elfogyott.
Viszont, nincs szebb annál, ha az utolsó napra is jut izgulni való, és a lepörgő óra még tartogathat kellemes meglepetéseket. Óriási lett tehát az értéke a női öttusának, vagy a férfi kézis csapat bronzmeccsének. Bármi is a vége, mert hiszen holnap már a sivatag tárul a vándor elé, akinek újabb négy év oázisain át (VB-k, EB-k, világkupák) kell vonszolnia magát, hogy ismét a bővízű forráshoz érjen.
Szép lesz, gyönyörűséges a záró ünnepély, de bárhogy is nézzük: valaminek vége. Ám szerencsére valaminek a kezdete is.
