Azt szokták mondani, nem éppen szerencsés dolog, ha a sport keveredik a politikával. A helyzet viszont az, hogy a politikát az élet egyetlen területén sem lehet „megúszni”, miért lenne hát kivétel éppen a sport?
Hozhatnék szélsőséges példákat is, így mondjuk az 1969-es salvadori-hondurasi futballháborút (La guerra del fútbol, csak így emlegetik a történelemkönyvekben), a csonka olimpiákat, az 1972-es müncheni terrortámadást, de maradjunk csak a saját portánkon, mert van néhány dolog, amely foglalkoztat mostanában.
Egy szintén a szakmában dolgozó ifjú kolléga találta mondani nekem még a Videoton-Trabzonspor Európa-liga playoff-visszavágó előtt, hogy ő aztán ennek a Vidinek nem hajlandó szurkolni, mert hát az Orbán Viktor meg a Fidesz ugye…A kolléga történetesen Honvéd-szurkoló, de korából adódóan nem nagyon emlékezhet a nyolcvanas évekre, amikor még javában keserítette az életünket a szocialista diktatúra, melyet sokan ekkor már vidám barakként könyveltek el, de még 1988-ban is vertek laposra fiatalokat március 15-én, a rendszer „finomabb”, de annál hatásosabb módszereiről nem is beszélve.
Ennek a rendszernek – mondjuk ki, mert így volt – a legnagyobb kegyeltje ebben az időszakban (és persze korábban is, kiemelten az 50-es években) a magyar futballban bizony a Budapesti Honvéd csapata volt (az i betű időközben lemorzsolódott, de azért természetesen ugyanarról a klubról beszélünk).
Ha egy játékos „megtetszett” a Honvédelmi Minisztérium által mindenben támogatott gárdának, egyszerűen bevonultatták katonának, aztán persze házon belül megoldották a leigazolását. A riválisok híveinek ez nem feltétlenül nyerte el a tetszését, mégis, én például majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kispestiek álomjátékkal 5-2-re gázolták el 1987-ben az UEFA-kupában a Panathinaikoszt, és nagyon felháborodtam, amikor két héttel később, a visszavágón egy bizonyos Dušan Krchnak nevű ámokfutó egymaga intézte el a magyar együttest. (A csehszlovák bíróról utóbb kiderült, hogy aranyórával és szőrmebundával kényeztették el a görögök, vagyis a bunda duplán meglehetett, de ez a Honvédon már nem segített.) Érdemes lett volna inkább Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter vagy Grósz Károly, a minisztertanács akkori elnökének személye miatt görög zászlókkal felszerelkezve, gyrost majszolva és egy üveg ouzót nyakalva a Panának drukkolnom…?
Nem volt kérdés az sem, hogy 1986-ban, a Kupagyőztesek Európa Kupájában a Vasas győzelméért szorítok a Velez Mostar ellen, pedig Kádár Jánosért sem rajongtam, hogy finoman fogalmazzak.
Arra a nem éppen elhanyagolható tényezőre is ki lehetne térni, hogy akkoriban tényleg diktatúra volt, tehát még véletlenül sem szabad párhuzamot vonni az 1989 előtti és a jelenlegi időszak között. Mi, akik ezt átéltük, pontosan tudjuk, csak vannak, akik – akár tudatlanságból, akár nagyon is tudatosan, és ez a szomorúbb verzió – összemossák a két periódust.
Összegezve: lehet szeretni vagy utálni Orbánt, Gyurcsányt, Medgyessyt vagy bárkit, de csak emiatt nem szurkolni egy magyar csapatnak a nemzetközi porondon egyszerűen marhaság…
Ja, még valami eszembe jutott: az ifjú honvédos kolléga kedvenc külföldi csapata a Milan. Tudják, Orbán Viktor jó barátja, a nem éppen szent életű Silvio Berlusconi klubja…
Ambrus Tamás
