Joó Abigélről és az ő hihetetlen dobásáról kéne most írni. Vagy Cseh Laci fantasztikus hajrájáról, esetleg a brit kosárválogatott spanyolok elleni helytállásáról. Mégsem tehetem.

Hozzá fűződik az első igazi olimpiai élményem.

Bár a pekingi játékok még el sem kezdődtek, már alig vártam, hogy kijussak a pályára. A Nagy Falat is éríntő útvonalon aznap edzett az országúti verseny mezőnye, így nem volt kérdés, hogy ki kell oda nézni, még ha több, mint egy órás buszozás is kellett hozzá. Sipi természetesen ott volt a megállóban, a többi újságíróval együtt, akik a kerékpáros pályára készülődtek. Nagy volt a tömeg, de ő megmondta, hogy mindhármunknak lesz ülőhelye (egy rádiós kolléga is vele tartott). Amikor felszállt, már elég sokan fent voltak, de ő azonnal kiszúrt egy helyet, fel se eszméltünk, már ott ült, persze ránk is gondolva.

"Tudod, a jó kerékpáros olyan, mint a víz. Mindig megtalálja a legrövidebb utat!"

Az ilyen mondatai miatt szerettük meg édesapámmal a kerékpárt. Illetve először ő, én fel sem tudtam fogni, mit lehet nézni egy kerékpárversenyen. Csak hömpölyög a mezőny, dögunalom. Apu viszont nézte, sőt, fel-felnevetett, néha hahotázott. Gondoltam, biztos a meleg... De aztán kicsit odafigyeltem és én is ott ragadtam. Szórakoztunk és a telveíziónak ugye mégis csak ez a lényege, de közben meg is ismertük ezt a csodálatos sportágat. Meg Lance Armstrongot. Meg Jan Ullrichot. Meg Belokit. Meg McEwen-t. Meg Jekimovot.

Meg persze Bodrogi Lacit.

Mire először indulhatott a Touron, már fanatikusok lettünk, amikor 2004-ben bekerültem a tévéhez, az lett a titkos célom, hogy Pekingben én közvetíthessem a bringát. Így történt és Cancellara szenzációs hajrája illetve Samuel Sanchez győzelme életem egyik legnagyobb, örök élménye lett. És ezt csakis neki köszönhetem.

Meg még jónéhány dolgot, pedig nem is nagyon ismertem. Amikor Pozsonyban közös szlovák-cseh-magyar időfutambajnokságot rendeztek, ő szúrta ki a verseny után Ondrej Sosenkát, aki akkoriban döntötte meg az egyórás világcsúcsot. A pletykák szerint Bodrogi is erre készült, meg is interjúvoltuk, hogy mi erről a véleménye. Az olimpia előtti időfutam ob-n is ő intézte el, hogy beülhessek vele Laci papája mellé a kísérőautóba.

Szóval sokat segített nekem, és rengeteget a magyar kerékpársportnak. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az, hogy ma már nem nézik teljesen hülyének az embert, ha a Tour de France-ról kezd el áradozni, elsősorban neki köszönhető. De ő ébresztette fel több évtizedes álmából a Tour de Hongrie-t is - a hazai állapotokról mindent elmond, hogy miként tűnt el újra. Amikor évekkel később Szergej Ivanov először nyert szakaszt a francia körversenyen, hihetetlen büszkeséggel mesélte, hogy ez a srác egyszer győzött azon a Touron is, amit ő szervezett. De a barcelonai olimpiai csapatunkat is ő vezette, amikor Steig Csabi a mezőnnyel együtt ért be a célba - azóta sem született ilyen jó magyar eredmény az országúti versenyen.

Pótolni lehetetlen. De szerencsére elfelejteni is. Akik kicsit is szeretik ezt a sportágat, örökre emlékezni fognak Rád!