Valamilyen csoda folytán az utolsó hétvégére előbukkant a nap Londonban. Ez kifejezetten jól jött a számunkra, hiszen a jövő héten fél órában szeretnénk összefoglalni, hogy mit csibészkedtünk errefelé az elmúlt hetekben és ehhez még fel kellett vennünk néhány konfot. Kaptunk engedélyt is az olimpiai parkban való forgatásra, így minden adott volt egy munkás kis naphoz!
Amennyire megörültem a fényviszonyoknak, annyira meg is ijedtem tőlük aztán, amikor tíz perc múlva már szakadt rólam a víz. Elsősorban nem is ez izgatott, hanem az, hogy mivel Andrés Iniesta hozzám képest afroamerikai, ilyen körülmények között nagyjából negyvenkettő másodperc kell ahhoz, hogy egy jóvágású homárhoz hasonlatos színben tetszelegjek. Épp kezdtem is volna abajgatni Vajda kollégát, hogy próbáljunk nagyobb sebességi fokzatba kapcsolni, amikor megláttuk a brit légitársaság hosztesszeit.
A parkban van egy külön rész kialakítva, ahol tömegesen lehet kivetítőn nézni a britek számára legfontosabb eseményeket - ennek a zónának a bejáratánál álltak a lányok, akik naptejjel kínálgattak minden arra járót. Az ötlet óriási, cserébe meg kellett ígérnem, hogy innen kezdve csak velük repülök és persze az ő embereiknek szurkolok. Na jó, lehet, hogy csaltam...
Mondanám, hogy gyorsan végeztünk a konfok felvételével, de hazudnék, egyik-másik szövegnek volt, hogy tízszer is neki kellett futni, úgy tűnik, két olimpiai hét után már a nyelvem sem úgy pörög, ahogy kéne. Ez idő alatt viszont találkoztunk jónéhány magyarral, például egy önkéntessel is, aki a kézilabdacsarnoknál dolgozott - legnagyobb bánatára a kieséses szakasz meccseit már a kosárarénában rendezték.
A kézilabda egyébként is nagy tömeget vonzott, de elég szomorú látványt nyújtottak azok a francia szurkolók, akik elkeseredetten próbálták elcserélni a magyar elődöntőre szóló jegyüket a saját meccsükre. Jónéhány álldogáltak így a parkban, sikeresen lebonyolított üzletnek azonban nem voltunk szemtanúi. Ez volt azonban talán az egyetlen lehangoló dolog a délután folyamán, egyébként szenzációs a hangulat. A föld minden pontjáról érkezett, hihetetlenűl sokszínű társaság lenyűgöző kavalkádot teremtett, már csak miattuk is érdemes lesz jövő vasárnap megnézni a kis mozinkat.
A kézimeccs előtt - bármily hihetetlen - sikeresen befejeztük a melót, még a kései ebéd is belefért. Maga a meccs alaposan megtépázta az idegeinket, különösen a negatív gólmérleget produkáló emberelőnyeink. Mindezzel együtt se nagyon lehet mit szólni a fiúk ellen, kis szerencsével most a döntőnek örülhetnénk. A bronzmeccs sem lesz viszont egyszerű, fel kell pörgetni a srácokat, hiszen mégis a férfi csapat történetének legjobb olimpiai eredménye a cél!
Természetesen a pólósoknak és Hatos Gabinak is szurkoltunk, nem túl meggyőző eredménnyel. Hangerőnk - és Vajda Laca válogatott meze - azonban feltűnt egy osztrák kollégának, aki arra volt kiváncsi, mi szerintünk az eredményes olimpiai szereplés titka. Sok okosat nem tudtunk mondani, az egyértelmű volt, hogy négy éve sokminden nagyon rosszul jött ki. És ha megnézzük a mostani eredményeket, nagyjából azt hozzuk, amit általában szoktunk. Athénben és Sydneyben is 8 arany, hat ezüst és három bronz volt a mérlegünk, Atlantában 7-4-10 volt ez az arány, mégse dereng, hogy bárki azt mondta volna, hű de kiemelkedőt teljesítünk (az is igaz, hogy ezek 12-13. helyeket jelentettek, most kevesebb éremmel vagyunk nyolcadikak). Ezzel együtt az, hogy a nyolcadik helyen állunk az éremtáblázaton, mindenképpen óriási dolog - olyanok vannak mögöttünk, mint Ausztrália, Olaszország vagy a spanyolok.
A sógor persze méltán értetlenkedik, Ausztriának még csak érme sincs Londonban, igaz, téli sportok tekintetében sokkal jobban állnak, Vancouverben négy aranyuk is volt. Magyar szemmel azt mondanám, tényleg semmi extra az éremtermésünk, szép, de nagyjából ehhez voltunk szoktatva - csak hát ott volt Peking. Ennek tekintetében igen csak meg kell becsülnünk a mostani eredményeket, a kérdés csak az, hogy pillanatnyi fellángolásról van-e szó, vagy tényleg jól állunk. Ez nyilván igazából Rióban fog kiderülni.
Ami viszont a legfontosabb: megint látszik, hogy az aranyakat a hagyományos sikersportágaink hozzák. Vívás, kajak-kenu, úszás, de éppenséggel lólengésben és kalapácsvetésben is a mostani az ötödik aranyunk. Lehet itt beszélni arról, hogy támogatni kell a "látványsportágakat", de azok esetében az eredmény is sokkal többe kerül.
Fontos, hogy megbecsüljük ezeket a sikereket és ezeket a sportágakat, de még fontosabb, hogy ezek a hagyományok ne haljanak el. Ehhez egyrészt kell, hogy tényleg "európai" körülmények között készülhessenek a sportolók, de az is, hogy fenn tartsuk, sőt, valahogy növeljük az érdeklődést ezen sportágak iránt. Ebben pedig a játékok után a legtöbbet mi, médiamunkások segíthetünk - olimpikonjaink már megtették a magukét!
