Abbahagytam az ökölrázást. Nem volt könnyű, kb. 10 percig ment magától a szerbek legyőzése után. Aki látta a meccset, tudja, hogy mi végre ez az izomgörcs. Aki nem, az ne foglalkozzon a kezemmel, csak vegyen egy tévét és nézze a srácokat, mert megérdemlik!
Azok után, hogy majdnem minden álmunk odaveszett a spanyolok elleni blama során, nem is a padlóról, a pincéből felkelve hozták a továbbjutást érő győzelmet. Az első félidőben a játék minden elemében tudtunk hibázni. Eladott labda, kimaradó ziccerek, lukas fal, ám aztán az utolsó 20-25 percben mindent megbocsátottam.
Gundi nem viccelt, mikor azt mondta: „Mocsai úgy lő, mint két Isten!” – még ha esetlennek is tűnik a hasonlat, egyet tudok érteni vele. Tamás a vállára vette a csapatot, mikor kellett. Mikor az olimpián eddig sokszor egyszemélyes hadseregként küzdő Nagy Laci nem tehette. Elképesztőt védekezett ma is, de nem várhatjuk tőle, hogy mindenhol ott legyen. Labdát szerezzen, indítson és a saját passzát értékesítse. De ma volt, aki kisegítse a társakat. Harsányi Gergő az első félidő rontott ziccerei után még a lehetetlennél is lehetetlenebb szögekből verte be a labdákat. Császár pedig a biztos kezű hétméteresek értékesítése mellett úgy zilálta szét a látványosan fáradó szerb falat, mintha egyszerre négy helyről támadna.
Annyira vártuk és akartuk ezt a győzelmet, hogy Gundi is többet engedett meg magának, mint szokott. Nyíltan kritizálta a bírókat és mi nagyon egyetértettünk vele! Az utolsó percekben, mint a legjobb dramaturgok nyúltak bele a meccsbe, padra kényszerítve a „golyószoró” Mocsait. De így sem tudták megingatni Fazekasékat. És ha már Nándi. Nándi, úgy védtél, ahogy megálmodtuk az előző éjjel! Én legalábbis ezzel a meccsel álmodtam és a szabim közepén ezért állítottam be „hajnalra” az ébresztőt. Na, de ennyit az én hőstettemről…
Szóljon a nap a magyar hatosfalról, meg a megállíthatatlan Mocsairól, a mesterlövész Harsányiról és persze a „Nagy…vagy hogy is hívják…Fazekasról”! BÜSZKÉK VAGYUNK RÁTOK!
